Szeretem az európai filmvígjátékokat, különös tekintettel a francia alkotásokra. Ez az én mániám, ugyanakkor megértem, ha valaki nem így érez, azt ugyanis egy pillanatig sem vitatom, hogy a francia vígjátékoknak (és filmeknek úgy általában) nagyon sajátságos atmoszférája van, ami vagy taszít, vagy magával ránt. Kicsit kapkodós, finoman hebehurgya – ez a párosítás sokakat könnyen felidegesít, hisz állandóan olyan érzésünk támad, mintha a karakterek direkt vágnák maguk alatt a fát.
A 2014-es Babysitting is pontosan egy ilyen film volt, Philippe Lacheau író-rendező-főszereplő filmje egy found footage vígjáték, ahol egy felvigyázás pokoli éjszakáját kísérhettük figyelemmel. A mozi relatíve nagy sikert aratott (én is láttam már legalább háromszor, noha nem mondanám, hogy kiemelkedő lett volna bármilyen tekintetben, csak simán egy szórakoztató komédia), így várható volt, hogy kap folytatást. Az talán egy kissé meglepő, hogy a második rész milyen gyorsan elkészült, de ez legyen a legnagyobb problémánk.
Franck (és barátai) kalandjai ezúttal Afrikában folytatódnak, ahová barátnője apjának szállodájába érkeznek meg, Persze a kellemes pihenés helyett ismét egy rémálomba illő kaland vár a díszes társaságra, ismét a bevált séma szerint. Hogy ezúttal a egzotikus környezetnek köszönhető változat képes-e működni úgy, ahogy az előd, az volt itt a kulcskérdés. A válasz pedig az, hogy tulajdonképpen igen.
Amellett, hogy ímmel-ámmal próbál némi tanulsággal (azt már nem merem leírni, hogy tanítanivalóval) szolgálni a produktum, az dicséretes, de nem emiatt fogunk rá emlékezni hosszútávon, hisz valószínűleg egyáltalán nem fogunk. A recept viszont ismét működik: egy kellemes és szórakoztató, könnyed vígjátékot tett le elénk Lacheau, ami ugyan nem képes az első rész fölé emelkedni, de nem is marad el tőle jelentősen.
Apropó: akinek esetleg az kimaradt volna, nyugodtan megnézheti a folytatást, hisz egy önmagában is élvezhető, különálló történetről van szó, amihez szükségtelen az első epizód ismerete.
A komédia ezúttal talán még inkább a megszokott sablonokra építkezik, a megszokott műfaji eszközök teljes tárházát felvonultatja, kezdve a forgatókönyvtől a karaktereken át, sajnálatos módon a sablonos megoldások mellé az eredetiség már nem nagyon fért bele a játékidőbe, ez mindenképp egy rossz pontként róható fel.
Ami viszont dicséretes (főképp ennek tükrében) az az, hogy az unalomig elcsépelt eszközökkel jól mahinált Lacheau és sikerült szórakoztató egyveleggé olvasztania a klisék halmazát. Az Elmentek otthonról így pontosan azt hozza, amit előzetesen várni lehetett tőle: egy remek egyestés kikapcsolódást – de semmi többet.
Hogy indokolt-e trilógiává bővíteni a történetet az már egy más kérdés, véleményem szerint nem, mert a folytatás ugyan még egy kellemes 6/10, de kétlem, hogy ebben a receptben lenne még puskapor egy egész estés filmre.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!