Fehér madár – egy újabb igazi csoda (2023) – White Bird – kritika

A Fehér madár – egy újabb igazi csoda különös vállalás, mert egyszerre akar történelmi dráma, ifjúsági tanmese, felnövéstörténet és családi film lenni. Az ilyen sokfelé nyúló alkotások könnyen szétesnek, mert ha túlságosan ráfekszenek az üzenetre, elveszítik az emberi hitelüket, ha pedig túl mélyre merülnek a történelmi háttérben, elhalványulhat az a személyes szál, amely az egészet igazán átélhetővé teszi.

Marc Forster filmje nem kerül el minden buktatót, de az erényei végül erősebbnek bizonyulnak a hibáinál. Ez főként annak köszönhető, hogy a maga egyszerűbb, nyíltan érzelmes formájában is komolyan veszi az emlékezés súlyát, és nem pusztán meg akarja hatni a nézőt, hanem valóban beszélni akar a kegyetlenség és az együttérzés örökségéről.

A kerettörténet szerint Julian, a Wonder világából ismert fiú új iskolában próbálja összeszedni magát, miután korábbi kegyetlensége miatt kiszorult a saját közegéből. Ekkor érkezik meg hozzá a nagymamája, aki nem kioktatni akarja, hanem elmesél neki egy történetet. A film ezzel rögtön kijelöli a saját erkölcsi terét is. Nem egyszerűen arról akar beszélni, hogy helyes dolog kedvesnek lenni, hanem arról, hogy a gyávaság, a közöny és a mindennapi rosszindulat milyen könnyen nőhet valami sokkal sötétebbé, ha a történelmi körülmények is ebbe az irányba tolják a világot. Ez erős kiindulópont, még akkor is, ha a jelenkori jelenetek időnként kissé túl direkt módon vezetik rá a nézőt arra, mire is kell majd figyelnie.

A fehér madár – ha nem is egy csoda, de egy remekül összerakott film

A film igazi súlya természetesen nem a kerettörténetben, hanem a múltban játszódó részekben van. Itt találkozik össze a mese, a történelmi fájdalom és az első szerelem tapasztalata. Sara története egy olyan világba vezet, ahol a hétköznapi iskolai megaláztatások egyszer csak élet-halál kérdésévé válnak. A film nagyon pontosan érzékelteti, hogy az előítélet soha nem egyik pillanatról a másikra válik pusztítóvá. Először gúny, aztán kirekesztés, aztán hallgatás, végül tevőleges részvétel lesz belőle. A Fehér madár egyik fontos erénye, hogy ezt a folyamatot fiatalabb nézők számára is érthetően, mégsem teljesen leegyszerűsítve mutatja meg. Nem tesz úgy, mintha mindent el lehetne mondani a holokausztról egy családi film keretei között, de azt tisztán megmutatja, hogyan jut el egy közösség odáig, hogy valaki egyik nap még osztálytárs, másnap pedig üldözött lesz.

Ariella Glaser nagyon szépen vezeti végig Sara alakját ezen az úton. A figurája kezdetben még a maga fiatalos hiúságával, sértődékenységével és védett természetességével él, ami fontos, mert a film nem rögtön mártírként vagy jelképként mutatja őt.

Sara először egyszerűen egy lány, aki élni akar, nevetni akar, táncolni akar, és akihez a történelem brutalitása csak később ér oda teljes erejével. Ettől válik igazán fájdalmassá az egész. Glaser játéka végig tiszta és finom. Nem nagy drámai kitörésekre épít, inkább arra, ahogy fokozatosan tűnik el az arcáról a gondtalanság. Ez a lassú változás jól illik a film egészéhez, amely sokszor akkor a legerősebb, amikor nem a hangos tragédiát mutatja, hanem azt, hogyan költözik be a félelem a mindennapokba.

Orlando Schwerdt Julienje legalább ennyire fontos a film sikeréhez. Julien alakja első pillantásra könnyen tűnhet túl szépnek ahhoz, hogy igazán élő legyen: egy csendes, érzékeny, testi fogyatékossággal élő fiú, akit lenéznek a társai, mégis ő az, aki a legnagyobb erkölcsi bátorságot mutatja. A film azonban szerencsére nem szentképet csinál belőle. Julien félénk, zárkózott, sokáig inkább elviseli a világot, mintsem szembeszállna vele, és éppen ezért hiteles, hogy a bátorsága nem veleszületett hősi tulajdonság, hanem döntés kérdése. Schwerdt nagyon visszafogottan játszik, ettől a figurája nem válik mesterkéltté. Az ő jelenléte adja a film egyik legszebb rétegét: azt, hogy az együttérzés nem hangos gesztus, hanem sokszor csöndes kitartás, figyelem és hűség.

A Sara és Julien között kibomló kapcsolat a film legkényesebb része, mert ezt nagyon könnyű lett volna giccses irányba tolni. A Fehér madár azonban többnyire ügyesen tartja az egyensúlyt.

Nem akarja harsány, mindent elsöprő románccá nagyítani azt, ami valójában két fiatal ember törékeny, félelemmel átszőtt egymásra találása. A film legszebb jelenetei ebből a törékenységből élnek. Abból, ahogyan Julien a bezártságban is próbál világot adni Sarának, abból, ahogyan a fantázia, a mesélés és a közös képzelet egy időre képes ellensúlyozni a külvilág szörnyűségét. Ezekben a pillanatokban a film valóban megtalál valami különleges hangot. Nem azért, mert újat mond a háborús szerelmekről, hanem azért, mert a gyermeki érzékenységet és a történelmi borzalmat ritka tapintattal engedi egymás mellé.

Forster rendezése itt mutatja meg az igazi erősségét. Mindig is jó érzéke volt az érzelmi tisztasághoz, ahhoz, hogy nagy, súlyos témákat közvetlenül és befogadhatóan fogalmazzon meg. Ez néha a gyengéje is, mert hajlamos a túl egyenes, túl világos érzelmi vezetésre, de a Fehér madár esetében ez a nyitottság többnyire működik. A film képi világa lágy, mesés, időnként már-már túl szépen komponált ahhoz a világhoz képest, amelyet bemutat, de ez a kettősség végül mégis indokolható. Hiszen nem a történelmi valóság tárgyilagos rekonstrukcióját látjuk, hanem egy túlélő emlékezetét. A gyermeki nézőpont, az utólagos felidézés és az érzelmi megszűrés mind megmagyarázza, miért ennyire puha, lírai a film hangulata még akkor is, amikor rettenetes dolgokról beszél.

Persze éppen ez az egyik legvitatottabb eleme is a filmnek. A Fehér madár ugyanis sokszor annyira óvatosan és szelíden nyúl a témájához, hogy helyenként túl simának érződik.

Nem hamis, inkább puhább a kelleténél. Vannak jelenetek, ahol érezni, hogy a film nem akarja igazán megrázni a nézőt, inkább csak annyira engedi közel a borzalmat, amennyire egy szélesebb közönségnek szánt családi film még elbírja. Ez érthető döntés, de közben elvesz valamennyit a történet nyers erejéből. A holokauszt filmes ábrázolása mindig különösen kényes terület, és itt néha azt lehet érezni, hogy a film túlságosan is hisz abban, hogy az erkölcsi tanulság magában is elég, miközben a történelmi rettenet súlya ennél több keménységet is elbírt volna.

Helen Mirren keretjelenetei ugyanakkor sokat segítenek abban, hogy a film ne oldódjon fel teljesen a múlt megszépítettebb tónusában. Mirren puszta jelenléte is súlyt ad az egésznek. Nem játszik sokat, de nincs is rá szükség. Az arcában, a hangjában ott van a megélt idő, és ez elég ahhoz, hogy a visszaemlékezés ne puszta meseként hasson. Az ő jelenlétéből lehet érezni, hogy a film végső soron nem csupán Julian erkölcsi neveléséről szól, hanem arról is, mit jelent együtt élni olyan emlékekkel, amelyek soha nem szelídülnek teljesen elmondható történetté.

A kerettörténet ugyanakkor a film leggyengébb része is. Julian alakja és a jelenben zajló lelki útja jóval kevésbé érdekes annál, ami a múltban történik.

Érthető, hogy a film kapcsolatot akar teremteni a Wonder világával, és az is, hogy a történet üzenetét egy mai kamaszhoz próbálja eljuttatni, mégis minden alkalommal, amikor visszaugrik a jelenbe, kissé megtörik az érzelmi lendület. Nem azért, mert ezek a jelenetek rosszak, hanem mert túl nyilvánvaló a funkciójuk. Magyaráznak, kereteznek, összekötnek, de ritkán élnek önálló életet. A film legerősebb részei annyira teljesek önmagukban, hogy ehhez képest a jelenkori szál inkább szükséges összekötésnek érződik.

A mellékszereplők közül Gillian Anderson külön említést érdemel, mert nagyon kevés eszközzel is erősen van jelen. Az ilyen történetekben a szülőfigurák könnyen puszta jelképpé válhatnak, itt azonban van bennük emberi melegség és szorongás is. A film egyik csendes erénye, hogy nemcsak a fiatalok nézőpontját tartja fontosnak, hanem azt is érzékelteti, milyen erkölcsi kockázatot jelentett emberségesnek maradni abban a közegben. Ez a réteg nem kerül annyira előtérbe, mint Sara és Julien kapcsolata, de épp eléggé jelen van ahhoz, hogy a történet ne szűküljön le egyetlen érzelmi vonalra.

Thomas Newman zenéje sokat hozzáad a filmhez, bár néhol talán túl határozottan vezeti az érzelmeket.

Newman mindig kiválóan értett ahhoz, hogyan adjon lebegő, melankolikus tónust egy filmnek, és itt is ezt teszi. A zene gyakran segít abban, hogy a történet ne váljon puszta történelmi leckévé, hanem megőrizze a személyes emlékezés intimitását. Ugyanakkor van néhány pont, ahol a film amúgy is egyértelmű érzelmi hangsúlyaira még ráerősít, és ilyenkor kicsit túlírt lesz az összhatás.

A Fehér madár végül azért működik, mert a hibái ellenére van benne valódi hit. Nem cinikusan használja a történelmet díszletként, és nem csak kipipál néhány fontos erkölcsi mondatot. Érezni rajta, hogy komolyan gondolja az együttérzés, az emlékezés és a személyes bátorság fontosságát. Ettől persze még nem válik hibátlanná. Túlságosan simára csiszolt, helyenként túlprogramozott, és néha jobban akar tanítani, mint felfedezni. Mégis van benne valami tiszta emberi szándék, ami a jobb pillanataiban kifejezetten megindítóvá teszi.

Mindezek ellenére A megmentő nézhető, sőt időnként kifejezetten hatásos akciófilm. Nem kiemelkedő darab, és nem is próbál többnek látszani annál, ami. A maga korlátai között becsületesen összerakott munka, amely akkor működik igazán, amikor nem a nagy összeesküvésre, hanem a zord környezetre, a szófukar feszültségre és Statham visszafogott jelenlétére épít. Ha ebben a hangnemben maradt volna végig, könnyebben lehetne emlékezetes filmként beszélni róla. Így inkább egy tisztességesen összerakott, de gyorsan ismerős formába visszarendeződő akcióthriller marad, amelyet főleg a hangulata és a főszereplője tart egyben.