Üvoltő szelek (2026) – Wuthering Heights – kritika

Az Üvöltő szelek azon ritka történetek közé tartozik, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy ismeri őket – valójában azonban legtöbbször csak egy megszépített, romantikusra szelídített verzió él a fejünkben. 

A viharos szerelem, a szenvedély, a „nem tudunk egymás nélkül élni” típusú mítosz. Emerald Fennell filmje viszont szinte az első perctől kezdve világossá teszi, hogy ebből most nem kér: amit itt látni fogsz, az nem romantika, hanem megszállottság, nem nagy szerelem, hanem lassú, önpusztító spirál.

És ez a döntés nem csak hangulatban, hanem az egész film működésében meghatározó.

Üvöltő szelek 2026 – mire is számítottunk a Saltburn után?

Fennell nem finomít, nem tompít, nem keres kapaszkodókat a néző számára. Inkább szándékosan kényelmetlen helyzetbe hoz: azt várja, hogy nézd végig ezt a kapcsolatot úgy, hogy közben egyre kevésbé tudsz – vagy akarsz – azonosulni a szereplőkkel. Ez pedig elsőre talán taszító, hosszabb távon viszont meglepően működőképes megközelítés. Ugyanakkor a Saltburn után nem is igazán volt kérdéses, hogy Fennell inkább úgy gondokodik, mint Lanthimos. Nem köt kompromisszumot, ő a saját vízióját akarja a vásznon látni.

A film egyik legnagyobb ereje abban rejlik, ahogyan a Heathcliff–Catherine dinamikát kezeli. Itt nincs idealizálás, nincs költői túlzás, nincs „ők egymásnak lettek teremtve” érzés. Amit kapunk, az inkább egy kölcsönösen romboló kapcsolat, ahol a vágy, a sértettség, a birtoklási kényszer és az önazonosság hiánya folyamatosan egymásba csúszik.

Ez a kapcsolat nem felemel, hanem beszippant – és nem enged.

Heathcliff figurája különösen érdekes ebben az értelmezésben, mert a film teljesen lemond arról, hogy klasszikus értelemben vett tragikus hőst faragjon belőle. Nem próbálja meg szerethetővé tenni, és nem is kínál fel könnyen elfogadható magyarázatokat a viselkedésére. Amit látunk, az egy mélyen sérült ember, aki a saját fájdalmát nem tudja feldolgozni, ezért inkább kifelé fordítja, és mindenkit maga körül elkezd rombolni.

Ez a fajta ábrázolás elsőre kifejezetten ridegnek hat, mert hiányzik belőle az a romantikus „sötét, de vonzó” aura, amit sok feldolgozás ráhúzott a karakterre. Ugyanakkor éppen ettől válik sokkal nyersebbé és valóságosabbá: nem egy mitikus figura áll előttünk, hanem valaki, akivel nagyon nehéz együtt lenni – még nézőként is.

Catherine karaktere ezzel párhuzamosan szintén kikerül a klasszikus tragikus nőalak szerepköréből. Itt nem egyszerűen elszenvedője az eseményeknek, hanem aktív alakítója. A film nem hagyja, hogy áldozatként tekints rá: ugyanúgy benne van a döntésekben, ugyanúgy része annak a romboló dinamikának, ami kettejük között kialakul.

Ez a megközelítés különösen érdekes, mert így a kapcsolatuk nem egyoldalú tragédia, hanem két ember közös bukása. Nem arról van szó, hogy egyikük elrontja a másikat, hanem arról, hogy együtt hozzák létre azt a közeget, amelyben egyikük sem tud egészségesen működni.

A film tempója szintén ehhez a koncepcióhoz igazodik: nem siet, nem akar folyamatosan történetet mesélni, inkább hagyja, hogy a hangulat és a karakterek viselkedése építse fel az egészet. Hosszú, kitartott jelenetek, kevés direkt magyarázat, sok kimondatlan feszültség jellemzi.

Ez a fajta ritmus komoly türelmet igényel, ugyanakkor cserébe sokkal mélyebben húzza be a nézőt. Nem információkat kapsz, hanem állapotokat: azt érzed, milyen ebben a közegben létezni, milyen az, amikor egy kapcsolat nem ad, hanem folyamatosan elvesz.

A képi világ erősen ráerősít erre az élményre. A táj nem pusztán háttér, hanem aktív része a történetnek: a szél, a nyers, barátságtalan környezet, a sivár terek mind azt a belső ürességet és feszültséget tükrözik, ami a szereplőkben dolgozik. Nincs esztétizálás, nincs „szép táj, szép emberek” érzés – inkább egy olyan világot látunk, amely folyamatosan nyomást gyakorol.

Ez különösen jól működik akkor, amikor a film nem mond ki semmit, csak hagyja, hogy a kép és a hangulat beszéljen. Egy-egy jelenet, ahol látszólag alig történik valami, mégis sokkal többet mond a karakterekről, mint egy hosszú párbeszéd.

Ugyanakkor éppen ez az, ami miatt a film nem lesz könnyű élmény. Az, hogy ennyire következetesen kerüli a kapaszkodókat, egy idő után kifejezetten fárasztóvá válhat. Nincsenek olyan pontok, ahol a néző megpihenhetne, nincsenek feloldások, amelyek kiegyensúlyoznák a folyamatos feszültséget.

Ez különösen a játékidő második felében válik hangsúlyossá, ahol a film szándékosan nem gyorsít, nem ad új irányt, hanem tovább mélyíti azt az érzelmi terhelést, amit addig felépített. Ez következetes, de nem biztos, hogy mindenkinél működni fog.

A mellékszereplők szerepe ebben a struktúrában inkább funkcionális: nem kapnak akkora teret, hogy önálló íveket építsenek, viszont fontos tükröt tartanak a főszereplők elé. Rajtuk keresztül válik még egyértelműbbé, mennyire torz az a világ, amelyben Heathcliff és Catherine mozog.

Ez a döntés érthető, ugyanakkor néha hiányérzetet hagy maga után, mert egy-egy kapcsolatban több potenciál is lehetne, mint amit a film végül kiaknáz.

Ami viszont vitathatatlan, hogy Fennell rendezése nagyon tudatos. Minden döntés – a tempótól kezdve a vizuális megoldásokon át a karakterábrázolásig – ugyanabba az irányba mutat: lebontani a romantikus mítoszt, és megmutatni, mi marad alatta.

És ami marad, az nem szép.

De éppen ezért érdekes.

Ez az Üvöltő szelek nem akar szerethető lenni, és nem is próbálja megkönnyíteni a befogadását. Inkább egy olyan élményt ad, ami után nem feltétlenül azt mondod, hogy ez jó volt, hanem inkább azt, hogy ez erős volt.

És a kettő nem ugyanaz.

A film legnagyobb erénye talán éppen az, hogy nem engedi, hogy kényelmesen hátradőlj. Folyamatosan dolgoztat, folyamatosan kérdéseket tesz fel – még ha nem is mindig ad válaszokat. És ez egy ilyen történetnél kifejezetten jól áll.

Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy ez a megközelítés sok nézőt el fog veszíteni. Aki a klasszikus, romantikusabb értelmezést keresi, vagy egyszerűen csak egy könnyebben befogadható drámát vár, az valószínűleg csalódni fog.