A Sámánok kora tipikusan az a film, amelyről első ránézésre nehéz eldönteni, hogy pontosan mit is akar. Történelmi kalandfilm? Misztikus fantasy? Modern kori régészeti thriller? A válasz az, hogy mindegyik egy kicsit – és közben egyik sem teljesen. És furcsa módon pont ebben rejlik az ereje, meg a legnagyobb gyengesége is.
A történet két idősíkon játszódik. Az egyik szál a jelenben követ egy régészeti expedíciót, amely egy legendás, sámánokhoz kötődő ereklye nyomába ered, a másik pedig visszarepít minket egy mitikus múltba, ahol harcosok, törzsek, rituálék és istenek árnyékában formálódik egy hőstörténet. A film folyamatosan ide-oda ugrál a két világ között, mintha azt akarná mondani: a múlt nem lezárt fejezet, hanem élő emlékezet, amely időről időre visszakérdez a jelenre.
Sámánok kora – A Legend – Chuan shuo
Ez a kettősség papíron nagyon jól hangzik, a gyakorlatban viszont nem mindig működik zökkenőmentesen. A modern szál inkább funkcionális, mint igazán izgalmas. Megvannak benne a kötelező elemek: tudósok, térképek, romok, titkos feliratok, némi veszélyérzet – de ritkán érezzük azt, hogy valóban tétje lenne annak, ami történik. Inkább hidat képez a néző és a múlt között, mintsem önálló drámai ívként működik.
A film igazi lelke a múltban játszódó történet. Itt végre felszabadul a képzelet, és a Sámánok kora megmutatja, miért készült el egyáltalán. Harcos törzsek, mitikus küldetések, spirituális erők és sámánrituálék adják egymásnak a stafétát. Nem finomkodik, nem akar realista lenni, inkább egyfajta legendamesélő hangulatot teremt, ahol a hősök nem pszichológiai mélységük miatt érdekesek, hanem azért, mert egy nagyobb történet részei.
A látvány itt kifejezetten erős. A díszletek, jelmezek, rituális jelenetek mind azt sugallják, hogy a készítők komolyan vették a mitológiai hátteret. Nem érződik olcsónak vagy összecsapottnak, még akkor sem, amikor a CGI kissé kilóg. A film képei gyakran inkább festményszerűek, mint realisztikusak, ami jól illik ehhez a félig-meddig legendás tónushoz.
A gond ott kezdődik, hogy a film sokkal többet akar mondani, mint amennyit képes koherensen elmesélni. A sámánizmus, az ősök szellemei, a sors, az idő körkörössége mind jelen vannak, de gyakran csak jelzésértékkel. A néző érzi, hogy ezek fontosak lennének, de a film nem mindig ad elég kapaszkodót ahhoz, hogy valóban meg is értse őket. Inkább hangulatot közvetít, mint gondolatot bont ki.
A karakterekkel hasonló a helyzet. A múltbeli hősök archetipikusak: bátor harcos, bölcs sámán, áruló, kiválasztott.
Ez önmagában nem baj, de a film ritkán lép túl ezen a szinten. A jelenkori szereplők pedig még inkább vázlatosak, mintha csak azért lennének ott, hogy a történet haladhasson tovább. Érdekes figurák lennének bennük, de a forgatókönyv nem igazán mélyül el bennük.
Tempó tekintetében a Sámánok kora hullámzó. Vannak kifejezetten erős, lendületes szakaszok, főleg a múltban játszódó akciók és rituálék idején, de a két idősík közti váltások néha megtörik a ritmust. Olykor az az érzésünk, hogy két külön filmet nézünk, amelyeket egyetlen gondolat próbál összetartani.
Mindezek ellenére van valami szerethető ebben az egészben. A Sámánok kora nem cinikus film, nem franchise-építésben gondolkodik, és nem akar mindenáron megfelelni egy nyugati sablonnak. Inkább mesélni akar – még ha nem is mindig tudja pontosan, hogyan. Van benne ambíció, képzelőerő és tisztelet a mitológia iránt, ami manapság egyre ritkább.
Ez nem az a film, amit hibátlan narratíva vagy emlékezetes párbeszédek miatt fogunk szeretni. Inkább egy hangulatfilm, egy legendás történet vizuális lenyomata, amely akkor működik igazán, ha elengedjük az elvárást, hogy mindennek értelme legyen. Ha így nézzük, a Sámánok kora nem tökéletes, de határozottan különleges.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!