Toplista: A legjobban várt filmek 2026-ban

Az egyszeri moziszerető 2025 végén már óhatatlanul elkezd 2026 felé sandítani. Mert vannak évek, amikor egyszerűen érezni lehet a levegőben, hogy ez most nagy durranás lesz. A 2026-os mozinaptár pedig pontosan ilyen.

28 évvel később – A csonttemplom

Danny Boyle és Alex Garland visszatérése a fertőzött, kiürült Britanniába önmagában is elég lenne ahhoz, hogy felkapjuk a fejünket, de a 28 Years Later: The Bone Temple ennél jóval többet ígér. Ez már nem az összeomlás pillanata, nem a pánik első órái, hanem egy olyan világ, amely három évtizede él együtt a pusztulással. Az idő itt nem gyógyított be semmit, legfeljebb új hegeket hozott létre, és ez a film pontosan ebből a tapasztalatból táplálkozik.

Boyle rendezése mindig is ideges, lüktető és ösztönös volt, Garland pedig az utóbbi években bebizonyította, hogy a műfaji keretek mögött nagyon is pontos társadalmi kérdések érdeklik.

A Bone Temple már a címével is azt sugallja, hogy itt nem egyszerű zombifutkosásról lesz szó, hanem rítusokról, hitről, közösségekről és arról, hogyan próbál értelmet találni az ember egy végletesen szétesett világban. Ez a film nem nosztalgiából készül, hanem azért, mert van még mit mondania, és ha minden jól alakul, akkor ez lehet az a folytatás, ami nem megismétli, hanem továbbgondolja az örökségét.

The Odyssey

Christopher Nolan Homéroszhoz nyúlni olyan vállalás, amire egyszerre lehet csodálkozva és enyhe félelemmel reagálni. Az Odüsszeia minden idők egyik legelmeséltebb története, tele mítosszal, szörnyekkel, istenekkel és nagyon is emberi gyarlóságokkal, Nolan pedig sosem arról volt híres, hogy a legegyszerűbb utat választja.

Ez a film várhatóan nem klasszikus eposz lesz, hanem idővel, emlékezettel és identitással játszó utazás, ahol Odüsszeusz bolyongása nemcsak fizikai, hanem mentális és erkölcsi értelemben is zajlik. Nolan nagy költségvetésű, analóg megszállottsággal forgatott filmjei mindig eseményszámba mennek, de itt különösen izgalmas a kérdés, hogy miként fordítja le ezt az ősi történetet a saját nyelvére. Ez az Odüsszeia nem feltétlenül a hős diadaláról szól majd, hanem arról, mit jelent hazatérni egy olyan embernek, akit az út teljesen átformált. Ha van rendező, aki ezt grandiózusan, mégis személyesen tudja elmesélni, az Nolan.

Spider-Man: Brand New Day

A Tom Holland-féle Pókember története a No Way Home végén olyan pontra jutott, ahol a megszokott Marvel-sablonok egyszerűen nem működnek tovább. Peter Parker egyedül maradt, barátok, mentorok és multiverzumos kapaszkodók nélkül, és a negyedik rész legnagyobb kérdése pontosan az, hogy mit kezd ezzel a magánnyal. A Spider-Man 4 várhatóan sokkal földhözragadtabb, személyesebb történet lesz, ahol a hangsúly nem világmegmentésen, hanem túlélésen, identitáson és felnövésen van. Ez a Pókember már nem a viccelődő tinédzser, hanem egy fiatal felnőtt, aki először tapasztalja meg igazán, milyen következményei vannak a döntéseinek. Ha a Marvel hagyja lélegezni ezt a történetet, akkor ez lehet az eddigi legérettebb Pókember-film, ami végre nem csak látványban, hanem érzelmileg is komolyan veszi a karaktert.

Toy Story 5

Sokan felhúzták a szemöldöküket a Toy Story 5 hírére, mondván, hogy ez a történet már többször is tökéletes lezárást kapott. És valóban, a Pixar négy film alatt gyönyörű ívet rajzolt Woody és Buzz történetének.

Ugyanakkor a Toy Story mindig is arról szólt, hogyan változik a világ körülöttünk, miközben mi próbálunk lépést tartani vele. Az ötödik rész már nemcsak a gyerekek felnövéséről szólhat, hanem arról is, hogy mit jelent relevánsnak maradni egy teljesen új generáció számára. A játékok világa ma egészen más, mint húsz évvel ezelőtt, és a Pixar akkor jár jól, ha ezt nem nosztalgiával, hanem kíváncsisággal közelíti meg. Ha sikerül, a Toy Story 5 nem fölösleges epilógus lesz, hanem egy újabb érzelmi tükör, amibe fájdalmasan jólesik belenézni.

Star Wars: The Mandalorian & Grogu

A Star Wars jelenlegi korszakában a The Mandalorian & Grogu egyfajta biztos pontnak tűnik. Ez a film nem a galaxis sorsát akarja újraírni, hanem egy apa–gyerek történetet mesél el egy jól ismert, mégis friss környezetben. Din Djarin és Grogu kapcsolata az egyik legemberibb dolog, ami az utóbbi években a Star Warsban történt, és a mozifilm lehetőséget ad arra, hogy ezt nagyobb léptékben, mégis személyesen bontsák ki. A kérdés itt nem az, hogy lesznek-e űrcsaták és ikonikus pillanatok, hanem az, hogy sikerül-e megőrizni azt az intimitást, ami a sorozatot szerethetővé tette. Ha igen, akkor ez a film nemcsak egy újabb Star Wars-epizód lesz, hanem egy valódi érzelmi utazás.

The Social Reckoning

A The Social Reckoning az a film, amelyről már a hírek hallatán is éreztük: nem csak egy „újabb thriller” lesz, hanem egy korunk mély társadalmi sebeit vizsgáló dráma, ami még Halloween tájékán is maradandó nyomot hagy. A XXI. század technológiai világában játszódó történet nem csupán arról szól, hogyan formálja át az életünket a közösségi média — hanem arról, milyen árakat fizetünk ezért a mindenhez való hozzáférésért.

A sztori nem moralizál, hanem inkább kérdez: hol kezdődik az én és a mi, és meddig fajulhat el egy világ, amelyben minden kattintás számon van tartva? Október közepén ez a film tökéletes tükör lesz arról, hogyan élünk és hogyan kommunikálunk — és arról, milyen következményekkel jár, ha már nem tudjuk, hol ér véget a képernyő és hol kezdődik az élet.

Street Fighter

Amikor a Street Fighter mozifilmes adaptációjáról hallunk, elsőre minden gamer szíve egy kicsit hevesebben ver: hiszen ez nem egyszerűen egy játékadaptáció, hanem egy olyan franchise, amely generációk küzdelmeit, karaktereit és ikonikus mozdulatait hozta el a popkultúrába.

A 2026-os feldolgozás ígérete pedig nem kevesebb, mint az, hogy végre egy olyan film szülessen, amely nem csak a játék mechanikáinak látványos megjelenítésére törekszik, hanem a karakterek mögé is belelát: mi motivál egy harcost, hogyan lesz valaki igazán több, mint „csak egy versenyző”? A forgatókönyv olyan ívet rajzol meg, ahol Ryu és Chun-Li története egyszerre személyes és univerzális, miközben a harcok vizuálisan olyan erővel csapnak le a vászonra, hogy a néző szinte érzi a levegő rezdülését. A rendező nem fél beletenni egy csipetnyi filozófiát sem abba, amit látunk: a fight nem csak testiség, hanem identitás, felelősség és kapcsolat másokkal. A Street Fighter-film nem egyszerű nosztalgia-katarzis lesz, hanem egy igazi akció-dráma, ami ott üt, ahol a legtöbben a legsebezhetőbbek vagyunk: amikor a saját harcainkat nézzük.

The Hunger Games: Sunrise on the Reaping

A Hunger Games világától sosem állt távol az elmélyült társadalmi kritika és az erős karakterdráma, de a Sunrise on the Reaping cím mindenképp azt sugallja, hogy valami új felé tart a sorozat. Ez a történet ugyanabban a totalitárius világban játszódik, ahol a túlélés nem csak fizikai ügy, hanem morális próbatétel is — de most más szemszögből látjuk az egészet. Nem csupán a kijelölt „játéktér” harcaira koncentrál, hanem arra, mi történik az emberek szívében még azelőtt, hogy sor kerülne a Kiválasztottra. A napfelkelte itt nem metafora többé: az új nap reményt hozhat, de árnyakat is vet a múlt alá. Ez a rész erősebb hangsúlyt tesz az emberi kapcsolatokra, a lázadás apró, mégis meghatározó gesztusaira, amelyek azt üzenik: még mindig van helye az egyénnek ebben a rideg, gépies rendszerben. A film nem fut el a grandiózus látvány mellett sem, de jóval többre vállalkozik: azt kutatja, hogyan lehet megőrizni az emberiességet egy olyan világban, ahol mindenki azt hiszi, csak túlélni számít.

Focker in Law

A Focker in Law egy könnyedebb fordulattal érkezik az év végi kínálatba, de nem egyszerű vígjáték. A film folytatja azt a karakterdrámát és családi komikumot, amelyet az előző részekben megismertünk, miközben a főszereplő – a mindig afféle szerethető zűrös figura – újabb próbatételekkel szembesül.

Itt nem arról van szó, hogy „csak összeütközik a család a rokonokkal”, hanem arról, hogyan találja meg az ember a helyét egy olyan közegben, ahol a szeretet és a szeretetlenség határán kell lavíroznia. A film érzékenyen, de mindig viccesen mutatja be, hogyan próbálunk megfelelni azoknak, akiket szeretünk, miközben magunknak is meg akarunk maradni. November végi hangulatnak ez egy tökéletesen ütős, szívet melengető, mégis jóízűen ironikus darabja lehet, amely emlékeztet rá, hogy a legnagyobb konfliktusok gyakran nem a világűrben vagy a harcmezőkön zajlanak, hanem egy vacsoraasztal körül.

Jumanji 4

A Jumanji franchise sosem volt az a „komolyan vehető” kalandfilm — és éppen ezért szeretjük. Minden epizód egy gigantikus „mi lenne, ha…” kérdésből nőtt ki, ahol a játék maga nem csak mechanika, hanem szeszélyes, élő világ, ami kihívja a játékosait.

A negyedik rész immár olyan karakterekkel és olyan történetekkel operál, amelyek jóval mélyebb érzelmi íveket próbálnak meg elérni, miközben a humor és a váratlan fordulatok továbbra is középpontban maradnak. A Jumanji 4 azt ígéri, hogy az „égi dzsungel” nem csupán vizuális trükk, hanem egy olyan hely lesz, ami önmagunkkal is szembesít. A film egyszerre marad hű a könnyed szórakoztatáshoz és vállalja azt, hogy néha megkérdezze: ha egy játék életre kel, akkor hol a határ a szórakozás és a komolyság között? December közepén ez pont az a fajta mozi, amit családdal, barátokkal vagy egyedül sem fogsz megbánni.

Avengers: Doomsday

A Marvel-világ egy újabb mérföldkőhöz érkezik a Doomsday-del, amely nemcsak új főgonoszt, hanem új dilemmákat is hoz. Ez az a film, ahol a „világmegmentés” nem üres frázis többé, hanem olyan kérdés, ami minden egyes karaktertől komoly áldozatot vár. Az Avengers-filmben már nem elég legyőzni egy fenyegetést; meg kell érteni, miért lépett fel, és mit jelent visszaadni a reményt egy olyan világnak, amely már túl sok mindent látott. A Doomsday nem csak grandiózus ütközeteket ígér — bár azokból lesz bőven —, hanem belső harcokat is: miként képes egy szuperhős újra hinni abban, hogy az áldozat nem hiábavaló. December közepén ilyen filmre beülni nem pusztán kikapcsolódás — inkább közös élmény a kérdésekre való reflektálásra abban, hogy mik vagyunk mi a saját „világmegmentéseinkben”.

Dune: Part Three

A Dűne univerzumának harmadik mozija talán a leginkább várt sci-fi esemény az évben. Ridley Scott és Denis Villeneuve elődei olyan világot teremtettek, amely egyszerre epikus és intim, grandiózus és finoman személyes. A Part Three nem csak a történet folytatása: ez az a rész, ahol a sandwormok árnyéka mögött meghúzódik az emberi sors és a hatalom kérdése.

A Dűne mindig is azokról a harcokról szólt, amelyeket nemcsak fegyverrel, hanem akaratból és hittel vívnak meg, és ez a rész ígéretesen hozza vissza azt a feszültséget, amely a sivatagi világot a saját logikája szerint működteti. A film várhatóan nem csupán látványelemekben gazdag, hanem abban a fajta filozófiai többletben is, ami miatt a sorozat az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb sci-fi jelenségévé vált. December 18-án egy olyan történetet kapunk kézhez, amely nemcsak arról szól, mi történt, hanem arról is, miért történt úgy – és mi vár ránk még ott, ahol a homok végtelennek tűnik.

The Adventures of Cliff Booth

Egy film, amelynek ugyan még nincs pontos bemutató dátuma, de már most olyan neveket és koncepciót sorol fel, hogy azonnal felkapjuk a fejünket. A The Adventures of Cliff Booth nem egy egyszerű folytatás vagy adaptáció, hanem egy karakteralapú utazás, amely Hollywood egy ikonikus figuráját helyezi a középpontba — valakit, aki mindig a háttérben volt, de most végre reflektorfénybe kerül.

Nem akciófilm, nem blockbuster, hanem egy olyan történet, ahol a kalandot az emberi kapcsolatok, a múltbeli árnyak és a személyes megoldások viszik előre. Cliff Booth karaktere régóta ott él a rajongók emlékezetében mint valaki, akinek egyszerre van humora és sebezhetősége — és most végre megkapja azt a teret, amelyben ezek a minőségek kibontakozhatnak. Ez az egyik olyan film, amit nemcsak megnézni érdemes, hanem átélni, mert a történet nemcsak arról szól majd, mit csinál Cliff, hanem arról is, miért teszi. A kibeszélő írások már most azt pedzegetik, hogy ez lehet az év egyik legemberibb moziélménye — és ha így lesz, akkor nem csak a rajongók, hanem minden moziba járó emlékezni fog rá.

Vaiana

A Moana élőszereplős adaptációja hatalmas várakozással övezett projekt, mert miközben a Disney rengeteg remake-et és újragondolást vállalt fel, aligha volt olyan, amely ilyen mély érzelmi és kulturális gyökerekkel bír. A történet, amely eredetileg egy fiatal lány és óceán közti kapcsolatot mesélte el, most új dimenziókat kaphat: a vizuális megvalósítás épp olyan lenyűgöző lesz, mint a karakterek fejlődése. A film nem csak egyszerű adaptáció — sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy a klasszikus történet még szélesebb közönséghez jusson el, miközben tiszteletben tartja az eredeti zene, identitás és hagyomány világát. A július eleji dátum ideális arra, hogy a történet nyári blockbuster-hangulatban töltse meg a mozikat, de közben olyan mélységeket is érintsen, amelyek felnőtt nézőket is elgondolkodtatnak.

Az ördög Pradát visel 2.

A divatvilág és az önkeresés története mindig is fontos része volt a kultúránknak, és a The Devil Wears Prada első része erre hozott egy olyan irányt, amely egyszerre volt humoros, kritikus és emberi. A folytatás, amelyet 2026 májusában kapunk, ígéretesen ott folytatja, ahol az eredeti abbahagyta, de új szereplőkkel, új konfliktusokkal és új korszakok kihívásaival. A divat már rég nem csak kifutók és dizájnok kérdése; a második rész erre is reflektál majd, és közben a karakterek fejlődését helyezi előtérbe. Ez nem „csak egy folytatás”, hanem egy új beszélgetés arról, hogyan változik meg az ember, amikor a külsőség mögötti igazi történetekkel kell szembenéznie.

Michael

Amikor egy cím ilyen szűkszavúan hangzik, könnyű lehet alábecsülni, miről is van szó.

De a Michael nevű film több mint egy sima név a plakáton — egy olyan történet kezdete, amelyben az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy hogyan élünk együtt egy világban, ahol a realitás és a hit határai egyre elmosottabbak. A film hangulata misztikus, mégis emberi: olyan karakterdrámát ígér, amelyben a főhős önmaga és a környezete között próbálja megtalálni a helyét. Április végi bemutató ideális idő a gondolkodósabb, karakterközpontú filmek számára, és ha a rendezés nem engedi el ezt a fonalat, akkor a Michael lehet az egyik legmeglepőbb és legmeghatározóbb darab az évben.

A Hail Mary-küldetés 

Az év elején jön egy olyan film, amitől az ember tiszta lappal indul: a Project Hail Mary egy sci-fi dráma, amelyben az emberiség sorsa egyetlen küldetésen, egyetlen emberen múlik. Ez nem a tipikus „űrhajós kaland”, hanem egy gondolati utazás is, amely arról szól, hogyan tartható fenn a remény akkor, amikor minden összeomlani látszik. A film bemutatja azt a fajta elszántságot, ami akkor születik, amikor a tét nem kevesebb, mint a világunk jövője. Ha nem ismered az alapsztorit, ne olvass utána. Legyen meglepetés Gosling kalandja.