A Vörös Szonja neve a nyolcvanas évek óta ott kísért a fantasy popkult szélén: félig Conan-mítosz, félig trash-ikon, akit a láncpáncélos harcosnő képében próbáltak eladni.
Most 2025-ben újra elővették, hátha sikerül belőle egy valóban nagy formátumú hősnőt faragni. A végeredmény viszont inkább egy bizonytalan próbálkozás lett, mint igazi újjászületés. Persze az is igaz, hogy ehhez a verzióhoz már Schwarzi sem adta a nevét.
Vörös Szonja 2025 – ez ide már nagyon kevés lesz
A főszerepben Matilda Lutz áll, aki már a Revenge-ben is bizonyította, hogy nem ijed meg a fizikai kihívásoktól. És itt sem. Látszik rajta, hogy keményen beletette a munkát: a mozdulatai hitelesek, a harcjelenetekben tényleg elhiszi neki az ember, hogy képes levágni egy sárkányfejet vagy kettéhasítani egy ellenfelet. Csakhogy a film nem mindig tudja kihasználni ezt az energiát. A karaktert az elején „erdőben kóborló, félig tündérlány, félig hippicsaj”-nak ábrázolják, és onnan kéne fokozatosan eljutnia a legendás harcos státuszig. A gond, hogy a forgatókönyv út közben szétcsúszik, túl sok szálat akar mozgatni, így Szonja fejlődése inkább darabos ugrásokból áll, mint következetes ívből.
A látványvilág első ránézésre ígéretes: misztikus erdők, düledező várak, sötét arénák.
Csakhogy a CGI sokszor olcsónak, tévésnek hat, a nagy monstrumok és digitális hátterek inkább kizökkentik a nézőt, mintsem lenyűgözik. A díszletek és jelmezekben megvan a pulp-fantasy hangulat, de a technikai megvalósítás időről időre lebuktatja a költségvetést. Egyes jeleneteknél az ember szinte hallja, ahogy a számítógép ventilátora erőlködve zúgott a render közben.
A gonoszok – Draygan (Robert Sheehan) és Annisia (Wallis Day) – papíron érdekesek. Van múltjuk, motivációjuk, a film igyekszik árnyalni őket. Csakhogy a gyakorlatban legtöbbször közhelyes monológokkal és kiszámítható árulásokkal találkozunk. Draygan inkább tűnik karikatúrának, mint valódi fenyegetésnek, Annisia pedig megmarad a „kemény, de valójában bizonytalan” archetípusnál. Egyikük sem tud igazán komoly súlyt adni a történetnek.
Ami a harcjeleneteket illeti, azok hozzák a film legjobb pillanatait. Lutz tényleg odateszi magát, a koreográfia sokszor kreatív, van benne dinamika, és érződik a fizikai kontaktus. Ha minden jelenet ennyire feszes lenne, akkor most arról beszélnénk, hogy a Red Sonja végre visszahozta a vértől tocsogó, lendületes fantasy akciót. De a ritmus törik: két ütős jelenet között sokszor hosszú, vontatott expozíciók következnek, amelyek nem elmélyítik, hanem inkább lelassítják a filmet.
És itt jön elő a film legnagyobb baja: nem találja a hangját.
Egyszerre akar lenni komoly feminista fantasy, trash nosztalgia és modern CGI-blockbuster, de egyik szerepet sem tudja teljesen felvállalni. Ha komolyan veszi magát, akkor a látvány és a párbeszédek rángatják vissza. Ha könnyedebb, ironikusabb irányba indulna, akkor viszont a sötét tónus és a bosszútörténet húzza le. Olyan, mintha három különböző film forgott volna egyszerre, és a végén összekeverték volna a jeleneteket.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!