Tudom, mit tettél tavaly nyáron (2025) – kritika

Bár mindig is kicsit a „Sikoly árnyékában” botorkált, az alapötlete – egy titok, egy baleset, egy bosszúálló gyilkos – elég egyszerű és elég erős volt ahhoz, hogy tinédzserek generációi emlegessék. Most, közel harminc évvel később megérkezett a reboot, amiről előre tudtuk: nehéz dolga lesz. A kérdés inkább az volt, hogy sikerül-e modernizálni, vagy csak újra felmelegíteni a tegnapi pizzát. Nos, a válasz… inkább az utóbbi.

Tudom, mit tettél tavaly nyáron 2025 – ne kövesd el újra ugyanazokat a hibákat

A sztori – ahogy sejthető – nem sokban tér el az eredetitől. Van egy csapat fiatal, akik egy nyári éjszakán rossz helyen, rossz időben hoznak egy rossz döntést. A balesetet elhallgatják, a bűntudatot mélyre temetik, de egy évvel később visszaköszön a múltjuk – egy gyilkos formájában, aki pontosan tudja, mit tettek. Az első félórában még működik a dolog: ismerős hangulat, feszült pillantások, fojtott viták, miközben lassan megsejtjük, hogy a titok nem maradhat örökké titokban. Csakhogy a film hamar elveszíti a lendületét, és onnantól inkább csak egy kiszámítható slasher marad, néhány ötletes, de többnyire közhelyes fordulattal.

Ami a szereplőket illeti: Madelyn Cline (Outer Banks) próbálja megmenteni, ami még menthető.

Ő legalább hoz némi súlyt a főhősnőbe, és időnként tényleg érezni rajta a belső vívódást. Mellette ott van Chase Sui Wonders és a többiek, de róluk inkább annyit lehet mondani, hogy szépen sorban adják magukat a gyilkosnak – olyan érzés, mintha egy horrorfilmes checklisten pipálnánk ki őket. A legnagyobb figyelem persze Jennifer Love Hewitt és Freddie Prinze Jr. cameo-szereplését övezi. Ők az eredeti film ikonjai, és bár jó látni őket a vásznon, az egész inkább tűnik ügyes reklámfogásnak, mint valódi történetépítésnek.

A hangulat sajnos sok helyen döcög.

Van benne néhány jól eltalált, feszült jelenet, de a legtöbb jump scare olyan, mintha egy generátor köpte volna ki: hangos zaj, hirtelen mozdulat, és kész. A gyilkosságok közül néhány ötletes – az egyik például kifejezetten kreatív, és a nézők valószínűleg sokáig emlegetni fogják –, de összességében nincs az a brutalitás vagy kíméletlenség, ami igazán emlékezetessé tenné.

Jennifer Kaytin Robinson rendezőn látszik, hogy volt koncepciója.

Egy modern tinihorror, ami nemcsak tiszteleg az előd előtt, hanem kicsit ki is figurázza. Papíron ez működhetett volna. Csakhogy a nosztalgiaelemek többnyire olcsónak hatnak, az irónia erőltetett, a modernizálás pedig leginkább annyiban merül ki, hogy a szereplők okostelefonon veszekszenek vagy TikTok-videókat néznek. A film nem tudja eldönteni, hogy véres slasher akar lenni vagy szappanoperás tinidráma, így végül egyik sem lesz igazán.

A végjátékban jön a nagy leleplezés, ami elméletben sokkoló csavar akar lenni.

A gond csak az, hogy a néző már rég kitalálta, mi történik, így inkább unott bólintással vesszük tudomásul, hogy „na tessék, ezt is kipipáltuk”. A lezárás ráadásul olyan érzést hagy maga után, mintha az alkotók inkább a következő rész lehetőségét akarták volna megalapozni, semmint egy erős befejezést adni.

És itt jön az igazi probléma: a film nem rossz abban az értelemben, hogy teljességgel nézhetetlen lenne, de semmi olyat nem ad, amitől emlékezetessé válna. Nem idézi fel azt a nyomasztó, nyári, bűntudattól terhelt hangulatot, ami az eredetiben ott vibrált. Nem hoz olyan ikonikus képet vagy jelenetet, ami beégne az ember fejébe. Inkább csak végigvonul a jól ismert pályán, és mire a stáblistához érünk, már azon kapjuk magunkat, hogy próbáljuk felidézni: mi is volt ebben az egészben az új?