A horrornak van egy kimondatlan szabálya: mindig próbál ijesztgetni, sokkolni, esetleg kihozni belőlünk a rejtett rettegést.
De van az a pont, amikor a rendező már nemcsak a néző idegeit teszi próbára, hanem mintha egyenesen ujjat akarna húzni a józan ésszel. Na, ebben a listában azokról a filmekről lesz szó, amelyeknél tényleg átlépték azt a bizonyos határvonalat – és akár tetszik, akár nem, ezek a túlkapások tették őket legendává (vagy hírhedtté).
A lista persze korántsem teljes és bőven jutott eszembe olyan alkotás, ami örök nyomot hagyott bennem, ám nem igazán sorolható a műfajhoz (lásd Szerb film). Éppen ezért írd majd meg a cikk alatt Te is, hogy számodra melyik horrorfilm volt az, ami teljesen és végérvényesen kiakasztott.
No de lássuk azt a listát.
RoboCop (1987)
Lehet, hogy most sokan felkapják a fejüket: „Mi a csudát keres egy sci-fi akciófilm a horrorok között?” Nos, Paul Verhoeven RoboCopja nemcsak hogy kultikus, de bizony annyira véres és brutális volt a maga idejében, hogy az első tesztvetítéseken állítólag a közönség konkrétan rosszul lett. Az a jelenet, amikor Murphy tisztet darabokra lövik a gengszterek? Hát az simán felér egy gore horrorral. Itt nem finomkodtak, nem takarták el a lényeget, hanem részletesen megmutatták, hogyan darálják szét az emberi testet. Ez a fajta nyersség nemcsak a nyolcvanas évek akciófilmes szintjét verte, hanem inkább közelített a splatter horrorhoz.
És miért működik mégis? Mert Verhoeven nem csak hentelni akart: a film társadalomkritika, szatíra, és mégis sikerült úgy csomagolnia, hogy a néző egyszerre rémüljön meg és gondolkodjon el. A kérdés persze adott: kellett ennyire explicitnek lennie? Talán nem. De pont ez a „túl sok” adta meg a RoboCop legendáját. Ma, amikor újranézzük, inkább hat abszurdnak és groteszknek, de 1987-ben egyértelműen túlment a határon.
Henry: Egy sorozatgyilkos portréja (1986)
Ha valaha láttál olyan filmet, ami után órákig bámultad a falat, na, ez az. John McNaughton alacsony költségvetésű, ám annál nyomasztóbb alkotása annyira realista, annyira puritán, hogy szinte dokumentumfilmnek hat. Michael Rooker zseniális a címszerepben: egy teljesen átlagosnak tűnő férfi, aki minden különösebb indok nélkül öl. Nem dühből, nem bosszúból, egyszerűen csak úgy. És pont ez az, amitől gyomorforgató.
A film egyik hírhedt pontja a családirtás jelenete, amelyet kamerán keresztül látunk, mintha mi is részesei lennénk. Nem vértócsák és szétfröccsenő belsőségek sokkolnak itt, hanem az a fagyos, hideg közöny, amivel Henry és társa végrehajtja a tettet. És ez sokkal félelmetesebb. McNaughton valószínűleg nem is gondolta, hogy ekkora vihart kavar majd, de a cenzorok rendesen kiakadtak rá – és érthető is. Ez az a film, ami túl messzire megy nem a látvány, hanem a lélekromboló hatás miatt.
I Spit On Your Grave (1978)
Ha van film, amely körül a mai napig parázs viták dúlnak, akkor ez az. Az „Egy asszony, aki bosszút áll” klasszikus esete, de Meir Zarchi filmje valójában sokkal problematikusabb. A történetben egy fiatal nő szörnyűséges bántalmazás áldozata lesz, majd bosszút áll a támadóin – ez önmagában még egy tipikus exploitation-séma is lehetne. De itt a kivitelezés az, ami átlép minden határt.
A hírhedt erőszakjelenet közel fél órán át tart, a maga nyers valójában, vágások nélkül. A nézőnek nincs hová menekülnie, végig kell ülnie, végig kell szenvednie. Egyesek szerint a film feminista bosszútörténet, mások szerint viszont csak öncélú mocsok. Az viszont biztos, hogy ilyen nyers brutalitással és ennyire hosszúra nyújtott sokkolással ritkán találkozni. Ez az a pont, amikor a film már nem pusztán szórakoztatni akar, hanem egyszerűen kínozni a nézőt.
The Human Centipede (2009)
Tom Six valószínűleg úgy kelt fel egyik reggel, hogy: „Na, csináljunk valamit, amitől az emberiség egyszerre hány és borzong.” És sikerült. A Human Centipede alapötlete – három embert összekapcsolni egy orvos beteg agyszüleményeként, hogy egy közös bélrendszeren osztozzanak – önmagában is elég ahhoz, hogy valaki soha többet ne akarjon enni. De Six nem állt meg a koncepciónál: meg is mutatta, részletesen, hogyan működne ez.
A film nézése közben az ember egyszerre undorodik és mégis kíváncsi, mennyire mernek elmenni. És hát elég messzire. Maga a sztori nem több egy fura kísérletnél, de a vizualitás, az ötlet és a felfoghatatlan betegesség miatt vált hírhedtté. Túl messzire ment? Naná. De pont ettől lett mém, popkulturális hivatkozási alap, és az a fajta film, amit mindenki ismer, de kevesen néznek végig önszántukból.
Ichi the Killer (2001)
Takashi Miike neve önmagában garancia arra, hogy a gyomrod felkavarodik. Az Ichi the Killer viszont egy új szintet képvisel még az ő filmográfiáján belül is. Ez a japán extrém horror annyi vért, kínzást, perverziót és groteszk humort zsúfol össze két órába, hogy az ember csak pislog. A főhős, Ichi, egy pszichésen instabil bérgyilkos, aki képtelen normálisan létezni, de a valódi ikon a filmben Kakihara, a szadista maffiózó, aki minden egyes kínzást élvezettel él át.
Miike nemcsak a gore határait tolja ki, hanem a jó ízlését is: van itt szadomazochista jelenet, forró olajban áztatás, és persze a híres szeletelés. A film annyira túlzásba esik, hogy néha már groteszk paródiának tűnik, de ettől még megterheli a néző idegrendszerét. Ez tipikusan az a film, amit senkinek nem ajánlasz, de titokban büszke vagy rá, hogy végignézted.
Cannibal Holocaust (1980)
Ez a film maga a botrány definíciója. Ruggero Deodato kannibálklasszikusa annyira valóságosnak hatott a bemutatásakor, hogy a rendezőt bíróság elé citálták, mert sokan elhitték, hogy tényleges snuff film készült. És hát, nem csoda: az erőszak, a kínzás, az állatkínzás (ami sajnos valódi volt) és a kannibálok általi mészárlás olyan naturalizmussal van ábrázolva, hogy a gyomorpróba garantált.
Az áldokumentarista stílus csak fokozza az élményt, és a néző úgy érzi, mintha egy tiltott felvételt nézne. Deodato mentségére szóljon, hogy volt mögötte szándék: a civilizáció álságosságáról akart szólni, arról, hogy ki is a valódi vadállat – a kannibál törzs, vagy a nyugati filmes stáb. Csakhogy mindezt olyan eszközökkel tálalta, amik tényleg túl messzire mentek. Nem véletlen, hogy a mai napig tiltólistás helyeken.
Martyrs (2008)
A francia „új extrém horror” egyik zászlóshajója, amelyet ha egyszer látsz, soha nem felejtesz el. Pascal Laugier filmje a fájdalomról, a szenvedésről és a transzcendenciáról szól – de olyan szinten, hogy néha te magad is könyörögsz, hogy hagyják abba. A történet két lányról szól, akik gyermekkori bántalmazás áldozatai, és bosszút akarnak állni, de a film hamar átcsap egy filozofikus, brutális kínzásfilmbe.
A hosszú, elnyújtott verések, a fizikai és lelki kínok realista ábrázolása miatt sokan egyszerűen „nézhetetlennek” titulálták. És valóban, itt már nincs szórakoztatás, nincs katarzis – csak a puszta szenvedés bemutatása. A kérdés persze az, hogy megérte-e. Egyesek szerint igen, mert mély, gondolatébresztő, mások szerint ez már öncélú torture porn. Az viszont biztos: túl messzire ment, és pont ettől vált kultikussá.
The Hills Have Eyes (1977)
Wes Craven filmje első ránézésre egy sima exploitation horror, de a kannibál család és az ártatlan utazók összecsapása olyan durva fordulatokat tartalmaz, hogy a mai napig képes sokkolni. Craven már a Péntek 13 előtt megmutatta, hogy nem fél átlépni a határt: itt nemcsak haláleseteket látunk, hanem erőszakot, megalázást, a családi szentség totális kiforgatását.
Ami miatt túl messzire megy, az a naturalizmusa: minden olyan mocskos, nyers, és a gonosz annyira földhözragadt, hogy nincs hová menekülni. Nem démonok, nem szörnyek, hanem emberek az igazi szörnyetegek. Ez a fajta „realisztikus” horror határozta meg a hetvenes évek végét, és Craven szépen odatette a magáét. Csakhogy itt is elérték azt a pontot, ahol a film már nem szórakoztat, hanem inkább megráz és felzaklat. És pont ettől maradt meg az emlékezetben.
Ez a nyolc film mindegyike másképp tolta ki a határokat – van, ahol a gore, van, ahol a pszichológiai nyomás, és van, ahol egyszerűen az alapötlet volt az, ami túl messzire ment. De egyvalami közös bennük: mindegyik olyan nyomot hagy, amit soha többé nem tudsz lemosni magadról. És talán épp ezért szeretjük (vagy gyűlöljük) őket.
No de most lássuk, neked melyik horror csapta ki legjobban a biztosítékot?
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!