Az autósport szerelmeseinek már hosszú ideje ott motoszkált a fejében a kérdés: mikor kapunk végre egy igazán nagyszabású, hollywoodi filmet, amely nemcsak a Forma–1 hangulatát adja vissza, hanem képes is méltóképpen bemutatni a száguldó cirkusz világát?
Nos, úgy tűnik, hogy a válasz most megérkezett az F1 – The Movie formájában, amelyet Joseph Kosinski (Top Gun: Maverick) dirigált, a főszerepben pedig maga Brad Pitt. Az elvárások tehát hatalmasak voltak – a kérdés inkább az, sikerült-e tényleg a pályán tartani ezt a filmet, vagy idő előtt a kavicságyban kötött ki.
Brad Pitt a F1 világában is tökéletes
A történet középpontjában Sonny Hayes (Brad Pitt) áll, egy kiöregedett pilóta, aki évekkel ezelőtt hátat fordított a sportnak, most azonban visszatér, hogy mentoráljon egy fiatal tehetséget. Ez a szereplő a Damson Idris által alakított Joshua Pearce, akinek minden álma, hogy a csúcsra jusson. A film tehát nemcsak a benzingőzről és a pályán vívott küzdelmekről szól, hanem generációk közötti kapcsolatokról is: arról, hogy mit adhat át az idősebb a fiatalabbnak, és arról, hogyan lehet újra megtalálni a szenvedélyt egy olyan világban, amely már régen túllépett rajtad.
Kosinski rendezői stílusa egyértelműen visszaköszön: ha a Top Gun: Maverick látványos légi felvételei tetszettek, itt a pályán száguldó kameramunkát is imádni fogod. A film forgatása során ugyanis valóban ott voltak a stábtagok a futamokon, sőt, speciálisan épített autókat használtak, hogy a lehető legautentikusabb élményt adják vissza. Ennek eredményeként a versenyjelenetek elképesztően intenzívek: a motorok dübörgése, a féktávok, a kanyarok és a szélvihar mind olyan közel kerülnek a nézőhöz, hogy szinte érezzük a rezgést a moziszékben.
Persze a film nem áll meg a látványnál. Brad Pitt rutinos, mégis játékos alakítással hozza Sonny Hayes figuráját: egyszerre karizmatikus és sebezhető, akiben ott bujkál a régi versenyzői dac, de a múlt sebei is mélyen benne élnek.
Mellette Damson Idris meglepően erős teljesítményt nyújt, és kettőjük dinamikája adja a film érzelmi gerincét. Az F1 – The Movie nem próbálja minden pillanatban újra feltalálni a sportfilmes sablonokat, de pont annyi szívet-lelket csempész a történetbe, hogy a közhelyek is működjenek.
A mellékszereplők között is találunk erős jelenléteket. Kerry Condon például Sonny csapatának vezetőjeként brillírozik, és hozza azt a feszült, mégis emberi karaktert, akire a néző is szívesen rábízná magát. A film ezen a ponton sem hagyja cserben a közönséget: minden figura kap annyi teret, hogy ne csak statiszta legyen a versenyautók mellett, hanem valóban hús-vér emberként emlékezzünk rájuk.
Az F1 – The Movie egyik legnagyobb erőssége, hogy sikerül elérnie azt, ami a legtöbb sportfilmnek ritkán jön össze: egyszerre szól a hardcore rajongóknak és azoknak is, akik legfeljebb annyit tudnak a Forma–1-ről, hogy „Hamilton az gyors, ugye?”. A film nem megy bele túl mély technikai részletekbe, de annyit mégis megmutat, hogy érezzük: itt minden egyes ezredmásodperc számít. Ugyanakkor a középpontban végig az emberi dráma marad, ami bár néha kiszámítható fordulatokba fut, összességében mégis működik.
Ha hibát kell keresnünk, talán az az, hogy a film néha túlságosan is hosszan időzik a motivációs beszédeknél és a mentor–tanítvány viszony sablonjainál. Ezekben a részekben érződik, hogy a történet nem mindig tudja ugyanazzal az erővel tartani a tempót, mint a versenyjelenetekben. De őszintén szólva: amikor a motorok felbőgnek, és a kamera együtt repül a gépekkel, ezeket a kisebb botlásokat könnyen feledjük.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!