Fekete démon (2024) – kritika

Azért ha nagy reményeket fűztél hozzá, talán érdemes kicsit mérsékelni az elvárásaidat, mert ez a film inkább egy újabb példája a gyenge próbálkozásoknak, amelyek egy szörnyeteg köré építik fel a sztorit, de nem igazán tudják kihasználni a benne rejlő potenciált.

Felejthető karakterek

A történet középpontjában Paul Sturges, egy olajmérnök áll, akit Josh Lucas alakít. Paul családi vakációja rémálommá válik, amikor egy óriási megalodon feltűnik a láthatáron, és az olajfúró tornyot, ahol dolgozik, az állat szándékai veszélybe sodorják. Bár a premissza egy feszült túlélési harcot ígér, a cselekmény sajnos inkább középszerű. Az alapszituáció hamar kimerül, és nem igazán sikerül elmélyíteni a feszültséget, ami elvárható lenne egy ilyen alaphelyzetben.

A karakterek sajnos nem különösebben emlékezetesek.

Paul, mint a főszereplő, egy tipikus amerikai akcióhős, aki a családjáért harcol, de az alakítása nem visz mélységet a karakterbe. Josh Lucas igyekszik életet lehelni Paul figurájába, de a forgatókönyv és a párbeszédek nem adnak neki elegendő teret, hogy igazán kiemelkedhessen. A mellékszereplők pedig többnyire csak kitöltik a terepet, nem adnak hozzá sokat a történethez, és gyakran inkább csak sablonos karakterek maradnak.

A megalodon és a vizuális effektek

A film központi szörnye, a megalodon, hatalmas méretével és agresszív természetével kelti fel az érdeklődést, de a CGI sajnos csalódást keltő. Az effektek inkább középszerűek, és bár a cápa jelenléte elvileg fenyegetést jelentene, a vizuális megvalósítás inkább elmarad az elvárt minőségtől. A feszültségnek is árt, hogy a jelenetekben sokszor hiányzik a realizmus. A cápa támadásai nem hozzák meg azt az adrenalint, amit egy hasonló filmben várnánk, inkább megmosolyogtatják a nézőt, mintsem félelmet keltenek.

Emlékezzünk csak a Cápa (1975) vagy akár a Mélytengeri pokol (1999) feszültséggel teli jeleneteire: itt a szörnyeteg valódi fenyegetést jelentett, és a nézőt a képernyő elé szegezte.

Ezzel szemben A fekete démon valahogy sosem éri el azt a pontot, ahol a veszély igazán tapinthatóvá válna. A megalodon jelenléte túl mesterségesnek tűnik, ami különösen kiábrándító egy olyan filmnél, amely erre a félelmetes teremtményre alapozza a cselekményt.

Hiányzik a tempó

A rendezést Adrian Grunberg, a Rambo: Last Blood rendezője irányította, de itt úgy tűnik, hogy az irányítása alatt a film inkább csak csapong, mintsem következetesen építkezik. A tempó hol túl lassú, hol túl gyors, és a fontosabb jelenetek között nincs meg az a szerves átmenet, ami fenntartaná a néző érdeklődését. Grunberg korábbi munkái bizonyították, hogy képes feszült akciójeleneteket rendezni, de itt mintha nem találta volna meg a megfelelő ritmust, ami a horrorműfajban elengedhetetlen lenne.

További problémát jelent, hogy a film világépítése sem túl meggyőző. Bár az olajfúró torony elvileg érdekes és zárt helyszín lehetne, a film nem használja ki a teret és a helyszín adta lehetőségeket a feszültség növelésére. A forgatókönyv gyakran unalmas és kiszámítható fordulatokkal operál, amitől a néző könnyen elkalandozhat, hiszen már előre tudja, mi fog történni.

Ökológiai üzenet fura köntösbe csomagolva

Az is egyértelmű, hogy a film szeretne ökológiai üzenetet is közvetíteni.

Az olajfúró tornyok és az óceán életének pusztulása egy érdekes és releváns téma lehetne, különösen a mai környezeti problémák közepette. Azonban A fekete démon ezt az üzenetet sem tudja igazán hatékonyan kommunikálni. A környezeti katasztrófa háttértörténete inkább csak felvillan, mintsem hogy valódi súlyt kapna a cselekményben. Ez különösen fájó pont, mert egy jól megírt ökológiai thrillernek komoly hatása lehetne, de itt inkább csak mellékzönge marad.

Záró gondolatok

Összességében A fekete démon nem tudja kiemelkedővé tenni magát a cápás filmek mezőnyében. Bár a megalodon óriási mérete és a fenyegető jelenlét lehetett volna a film legnagyobb erőssége, a vizuális effektek és a gyenge forgatókönyv inkább a film gyengeségeit emelik ki. A karakterek egysíkúak, a feszültség pedig nem nő meg annyira, hogy valódi izgalmat keltsen a nézőben. Bár a film szerette volna a cápás horrorok sorát bővíteni, sajnos csak egy újabb példája lett annak, hogy miért nehéz megismételni az olyan klasszikusok sikerét, mint a Cápa.