Respect (2021) – villámkritika

Olyan tehetség volt ő, akiből évtizedenként jó, ha egy születik, de akkor még lehet, hogy sokat is mondok. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában azonban a legtöbbször nem volt leányálom egy fekete lány élete, még akkor sem, ha utánozhatatlan képességek birtokában volt.

A soul-királynő élete épp ezért vászonra kívánkozott – főképp időszerű volt, hiszen már három éve nincs köztünk -, ám azt kell mondjam, hogy bár Liesl Tommy rendkívüli empátiával nyúlt Aretha életéhez, talán pont ezért is veszik el a lélek a filmből valahol félúton.

Az abszolút megbocsátható, hogy a rendező a dokumentarista jelleg mellett a jól bevált sémára építi fel a filmjét (tudjátok, a felemelkedés – bukás – majd ismételten felemelkedés szentháromságra gondolok), hisz ez évtizedek óta működik, bevált recepten pedig ne változtass, tartja a bölcs mondás.

Azonban Aretha élete bizonyos szempontból nem volt olyan nehéz, mint kortársaié, hisz lelkész édesapja már nagyon fiatal korától kezdve tisztában van a lány hihetetlen adottságainak és mindent meg is tesz annak érdekében, hogy Aretha befusson – méghozzá sikerrel egyengeti a lány útját.

Arethának így csak arra kell koncentrálnia, amihez ért: az énekléshez. Döntéseket nem igazán kell hoznia, azt megteszik helyette a férfiak, és tulajdonképpen ez az ő drámája, amiből egészen az utolsó pillanatig képtelen kitörni. Négy gyermeke született különböző férfiaktól, az elsőt ráadásul 13 évesen szülte, szóval azt hiszem kezditek kapiskálni, hogy mire megy ki a film váza: a gonosz férfiakra.

Nincs ezzel bajom, a téma aktuális, tudom jól.

Ne értsetek félre a legkevésbé sem támogatok semmilyen (de tényleg, semmilyen) elnyomást, ám Aretha olyan csodája volt a zeneiparnak, hogy az életrajzi filmjének központi magját egészen másképp képzeltem el. Erre pedig rájön a közel 150 perces játékidő, ami így fájóan soknak hat, hisz a zene itt egy picit másodlagossá vált, ahelyett, hogy betöltötte volna ezt a két és fél órát.