Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája (2021) – kritika

Ezzel a gondolattal ültem be megtekinteni a Marvel újabb eredettörténetét, és hát hölgyeim-uraim, bizton állíthatom, hogy nem csalódtam.

Lehet ez így első blikkre egy kissé fura mondatnak hat, hisz azok, akik esetleg rendszeresebben olvasnak, azok talán emlékeznek, hogy véleményem szerint a Fekete Párduc az egyik leggyengébb Marvel-film volt (ne tessék ebbe utólag se belelátni semmi különöst, egyszerűen csak untam ahogy volt), ráadásul a poén az, hogy a másik amit rendkívül nem szerettem, az a Marvel Kapitány volt, ami történetesen az utolsó eredettörténet mozi a Shang-Chi-t megelőzően.

Destin Daniel Cretton filmje azonban annak ellenére működött nálam, hogy ugyanúgy biztonsági játékot játszik, mint ahogy a Marvel cuccok 99 százaléka (na jó, túloztam, igazándiból százat kellett volna írnom).

Ezúttal sem érdemes semmi olyanra számítani, ami a jól bevált Marvel-sablonon és konfortzónán kívülre esik,

a régi, tucatszor beált receptet követték ezúttal is, azonban a recept ezúttal működik, aminek szerintem elsősorban Cretton az oka: a filmről ugyanis süt, hogy a rendező tényleg főhajtással adózott az ázsiai kultúra előtt.

Megismerjük a Tíz Gyűrű legendáját, majd főszereplőnket, Shang-Chi-t (Simu Liu), aki San Franciscóban tengeti nem túl izgalmas mindennapjait. Aztán egy napon utoléri a múltja (mily meglepő, nemde?) és kénytelen áthelyezni magát Makaóra, hogy felkutassa kishúgát, akit az apjuk akar elkapni épp, aki ráadásul egy nagyhatalmú figura. Azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a faternál jóval problémásabb ellenség is feltűnik a színen, de hát ez már csak így megy a Marvelnél: ahogy mondtam is, jól bevált sablonok követik egymást, pont ahogy azt anno a Vasembernél elkezdtük, Amerika Kapitánynál folytattuk és a a többi szuperhősnevet helyettesítsétek ide nyugodtan.

Shang-Chi ugyan karizmában nem ér fel a fent említettetkhez, de betyárosan jó eredetsztorit rittyentettek neki, annyira mindenesetre biztosan elég jót, hogy simán vevő legyek a folytatásra, pláne ha Cretton is visszatér, mert tagadhatatlan, hogy a rendező nagyon érti az ázsiai legendavilág vászonra álmodását.

Ugyancsak pirospont illeti a koreográfusokat, mert a harcjelenetek nagyon rendben vannak,

valódi kung-fu hangulatot árasztanak, nincs hiányérzetem, nem próbálták meg elnyugatiasítani a bunyókat.

Hogy a későbbiekben Shang-Chi karaktere majd mennyire illeszthető be a csapatfilmekbe, az persze a jövő kérdése, mert első blikkre tényleg nem látok benne akkora potenciált, mint mondjuk Tony Starkban (de mondjuk egy Natashát simán lenyomna a színről), de nem károgok, mert ez tényleg egy nagyon korrekt akció-kaland cucc lett, amiből már bőven elfért egy a Marvel palettáján.