Ezek vagyunk mi (2021) – kritika

Mert hát valljuk be: ha tetszik, ha nem, a koronavírus járvány szinte mindannyiunk életére hatással volt. Van. És lesz is.

Bár akkora korlátozásokra, mint az év elején talán már nem kell újra számítanunk, bizony nagyon sok minden megváltozott. És nem csak sok minden, hanem sok mindenki is: a home office nemhogy megtűrt jelenség lett, de villámgyorsan kiderült, hogy a szokásos heti több órás meetingek java elrendezhető egy húsz perces telefonnal is, és hogy jelentős azon munkakörök száma, amihez bizony nem feltétlen kell bent ülni az irodában, és persze utazni hozzá naponta órákat.

Azonban vannak igazán nagy vesztesei is ennek a mizériának. Gondoljunk csak a vendéglátósokra, kocsmárosokra, étterem tulajdonosokra, vagy épp azokra, akik a turizmusból élnek (vagy mondjuk inkább úgy, hogy: éltek?)

Mindenkit másképp érintett ez a járvány és gonosz dolog ezt leírni, de bizony vannak akik nagyon jól jöttek ki belőle, és sajnos vannak, akik nagyon rosszul. Sokak lelki világára is nagy hatást gyakorolt az elmúlt két év: az introvertáltak akár örülhettek is a kötelező magánynak, míg azok, akiknek mindennapi rutinjuk a barátokkal való közös program, az utazás, éttermezés, edzés, azok bizony erősen korlátozva lettek és ez egy idő után nyomasztó és nyomokat hagy.

Nos ezt a helyzetet tette a középpontba Dany Boon író-rendező, a helyszín pedig Párizs, egy nagy lezárás alatt. Sokan elhagyták a várost, ám vannak, akik maradtak: a fővárosi társasházban 7 család döntött úgy, hogy nem mennek sehová. Ők – akárcsak a való életben – a lehető legkülönbözőbb emberek. Egy tudós, aki a vakcinát kutatja, egy bisztró tulaj, aki mindenképp nyitni akar, egy sikerember, egy edző, aki jól elengedi magát, egy ügyvédnő, és így tovább… színes társaság ez, akiknek valahogy meg kell tanulniuk együtt élni a pandémiával és persze egymással is.

Ez jó pár vicces pillanatot szül, de hogy őszinte legyek, az Ezek vagyunk mi nem az a hangosan röhögős vígjáték.

Inkább amolyan kellemesen franciásan bájos, jó pár megható pillanattal, drámai életutakkal, problémákkal, de mégis kellemesen életszagú, az alakítások jók, de akárcsak a forgatókönyv, ez sem váltja meg a világot, de azt hiszem nem is ez volt a cél.

Inkább csak annyi, hogy lássuk, odaát is csak így élnek az emberek: bármi is történik, alkalmazkodni kell. Ha épp a vírushoz, akkor ahhoz. Ha az nincs, akkor egymáshoz.