Édes kislányom (2021) – kritika

Ezúttal Jason Momoa volt az, akit rávettek egy kis akcióra, gyanítom, hogy ismét egy vaskosabb csekk volt a végső meggyőző erő.

Abszoltú értem amúgy, hogy néha be kell vállalni egy-egy pénzes melót, Vinnie Chase is leforgatta azt az energiaital reklámot ugye, viszont akiből az évek alatt ekkora sztár lett, mint Momoából (és lássuk be, azért abban bőven volt munka, hogy idáig eljutott), annak azért érdemes lenne szelektálni a forgatókönyvek között.

Oké, ez az első bekezdés ez egy picit dühből íródott, mert őszintén mérges vagyok az Édes kislányomra. Ez ugyanis egy tipikus Netflix film lett: a felszín alatt mélyen eldugva ott lapul egy igazán jó kis film, de ahelyett, hogy azt rendesen kibontották volna, inkább biztonsági játékkal megint csak a biztosra mentek.

Minden tekintetben.

A történet egy milliószor lerágott csont: van a karakán családfő, Ray (Momoa), akinek a felesége haldoklik. Ám a gyógyszercég jól keresztbe tesz nekik, az asszony elhalálozik, Ray és a lánya pedig ott maradnak egy nagy összeesküvés-slamasztikában, és azt veszik észre, hogy egy fél hadsereg vadászik rájuk. Ám Ray-nek csak a lánya maradt, így hát megvédi minden áron.

Pont, stáblista, a viszontlátásra.

Nincs kreatív csavar, nincsenek meghökkentő húzások: pontosan azt fogjátok kapni ettől a forgatókönyvtől, amit vártok, és amit már a hasonlóktól megkaptatok tényleg millió alkalommal.

Nagyon-nagyon középszer. És ehhez alkalmazkodnak a színészek is: senki sem lóg ki fájóan, ám emlékezetes alakítást sem látunk. Főszereplő párosunk (egy lassú kezdést követően) végig rohanja a film második felét, mígnem elérnek a céljukig és…. pont, stáblista, a viszontlátásra.

De ha már Momoa, akkor majd az akció. Ugye?

Nem, ott sem érdemes semmi kiemelkedőre számítani. A legtöbb közelit megoldják kamerarángatással, a többi az nagyjából rendben van, de nem fogjuk azon kapni magunkat, hogy kiszáradt a szánk, mert sokáig tátva maradt.

És nagyjából ennyi. Villámgyorsan eltűnik majd a süllyesztőben a film, és őszintén szólva meg is érdemli. Persze egy elsőfilmes rendezőtől ez nem feltétlen nagy katasztrófa, de Philip Eisner-től azért ennél sokkal pengébb szkriptet vártam volna.