Volt egyszer egy Neill Blomkamp, aki még 30 éves sem volt, amikor berobbant a District 9-al.
Nevetséges összegből, összvissz 30 millió dollárból megcsinálta 2009 egyik legjobb filmjét, ami már a megjelenésekor siker lett, és nyugodtan mondhatom, hogy azóta pedig kultfilmmé vált, noha már többször is letelt az az ígért 3 év.
És hölgyek-urak, nagyon fáj ezt leírnom, de ahogy az a 3 év (aki látta a filmet, az tudja) is csupán egy ígéret maradt, úgy Neill Blomkamp is bebizonyította az elmúlt évtizedben, hogy bár a látszat mást mutatott, ő bizony sajnos csak egy egyfilmes rendező.
Tudom-tudom, most páran felhördültök, hogy neked márpedig tetszett az Elysium (nem is volt rossz, nehogy félreérts), vagy épp imádtad Chappie-t (én is csípem a Die Antwoord-os arcokat), de az igazság az, hogy a Matt Damonos próbálkozás maximum egy korrekt iparosmunkának, a Chappie pedig egy elszalasztott lehetőségnek nevezhető.
Aztán hat év szünet következett (azaz ez így nem teljesen igaz, készültek ugye ott rövidfilmek, Rakka, Zygote, sorolhatnám, amik tényleg az igazi Neill-t idézték), hogy most visszatérjen egy nagyjából teljes titokban, szokásos módon alacsony költségvetésből forgatott horrorral, amely műfaj első ránézésre olyan messze áll Blomkamp-től, mint a Chappie az Áramszünettől.
A helyzet az, hogy második ránézésre is.
Bár azt mondhatnám, hogy a számtalan filmes projekt mellett tuti nem volt rendesen ideje Neill-nek, hogy korrekt módon összerakja a forgatókönyvet, de az igazság az, hogy semmi okot nem látok, ami igazolni tudja ezt a végeredményt.
Kapunk különböző felütéseket (köztük amúgy egész ígéreteseket), hogy aztán egyikből se legyen semmi (de tényleg semmi), s a Demonic nem csupán horrorként, de alapvetően filmként sem nagyon állja meg a helyét.
A sztori felemásan izgalmas – mindenesetre potenciál azért lett volna benne -: Carly (Carly Pope) rég nem beszélt bünöző, lezüllött anyjával, így amikor felkeresik, hogy az asszony kómában van, ám egy új techológia segítségével be tudnak hatolni az agyába, a lány eleinte nem nagyon akarja vállalni a beavatkozást.
Idővel azonban meggondolja magát, és belép az anyja elméjébe, ezzel azonban csak azt éri el, hogy az ott megbújó démon felfigyeljen rá, és elkezdjen rá vadászni.
Ahogy azt az előzetes is suggalta, itt bizony alaposan összemosódik a valóság és az elmeként elénk táruló VR-világ, s mind a látvány, mind a bőrünk alá kúszó félelem emlékezetes lesz.
Nos, ez így ebben a formában sajnos nagyon nem igaz. Neill a film egyik aspektusával sem tud mit kezdeni, – túlságosan nem akarnék spoilerezni, hátha mégis rászánjátok magatokat a megnézésre -, legyen elég annyi, hogy az izometrikus-tudat látvány akár teljesen ki is maradhatott volna, a démon vadászik emberre történetet pedig ezerszer feldolgozták már, és abból 900 jobban sikerült, mint a Demonic esetében.
Vártam volna egy világmegváltó csavart legalább a végére, hogy igazolódjon Blomkamp rejtett zsenije, de sajnos ez sem történik meg, szóval szeretném én ezt a filmet szeretni, de nagyon nem hagyja magát. Ennek tükrében pedig nagyon ajánlanom sincs miért, hisz se sci-fi, se horror szempontból nem mutat semmit, ami miatt érdemes lenne bő másfél órát elvesztegetned az életedből (megtettem én helyetted), ráadásul a film annyira darabos és átgondolatlan, hogy a végére inkább dühös leszel, mint csalódott.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!