Phil (2019) – villámkritika

Ritka az olyan film, aminek az ajánlása elsősorban a főszereplő személyén múlik. Most azonban pontosan erről lesz szó.

A Phil (vagy ahogy nálunk pörög: Phil védőbeszéde, ami egy teljesen elrontott magyar cím, de hát ezt már megszokhattuk) ugyanis leginkább az alapján ajánlható, hogy az ember rajong-e Greg Kinnear-ért, avagy sem.

A Lesz ez még így se! Oscar-jelölt sztárjának kétség kívül van egy kisugárzása. Ahogy korosodik, úgy válik (legalábbis szerintem) ez a kisugárzás egyre inkább mélabússá, ami különösen alkalmassá tette arra, hogy tökéletes választás legyen a címszerepre.

A mutatvány nem is rajta bukik meg (azaz igazán meg sem bukik), hanem a történeten és annak vezetésén, mert bár Kinnear egy kiváló színész, rendezőként ezúttal lehet (de csak lehet), hogy nem neki kellett volna közreműködnie.

Phil (Kinnear) egy középkorú, elvált, életközepi válságban szenvedő, kissé depressziós fogorvos, aki nem találja az élet értelmét és főleg azt, hogy mitől lehetne (újra) boldog. Mindennek a tetejében lányával sem találja a közös hangot és egyáltalán nem tudja, hogy hogyan is kellene tovább csinálnia a mindennapjait.

Ekkor toppan be az életébe Michael, az egyik páciense.

A férfi szöges ellentéte Philnek: életvidám, boldog, pozitív személyiség, aki elmondhatja magáról, hogy az élete minden darabkája a helyén van. Michael a beszélgetéseik során próbál segíteni Philnek, tanácsokat ad neki, és inspirálja a kalandjaival, amelyeket egy barátjával Spyrossal éltek át Görögországban.

Phil azonban továbbra is bizonytalan és tanácstalan, így távolról követni kezdi Michael-t, hogy kiderítse vajon mi a tökéletes életének a titka, mit kellene másképpen csinálnia. Legnagyobb döbbenetére azonban váratlanként a semmiből Michael végez magával és Phil végképp tanácstalanná válik: miért dob el egy látszólag teljességgel boldog ember egy látszólag tökéletesnek tűnő életet? Ki kell derítenie, meg kell értenie, különben végképp semminek semmi értelme.

Phil így hát nagy lépésre szánja el magát: kiadja magát Spyrosnak és az özvegy közelébe férkőzik. Így pedig egy olyan kaland veszi kezdetét, amire főhősünk aztán tényleg nem volt felkészülve.

Szóval Kinnear játéka tényleg teljesen rendben van és ez a film egészére is nyugodtan elmondható: neves karakterszínészek váltják egymást, és az ő játékuk a mozi legnagyobb erénye.

Sajnos Kinnear nem volt képes jól lavírozni a dramedy vékony jegén és néha túl sok a dráma, az indokolatlan negatív percek. (hogy hogyan is kell ezt jól csinálni, arra csak annyit mondok, hogy : After Life). Sokak számára a történetvezetés is hagy majd kívánnivalót maga után: nyilván egy ilyen filmtől felesleges feszített tempót és nagy látványt várni, ám a Phil néhol még így is túlságosan lassúnak hat és összességében többnek tűnik a bő 100 perces játékidőnél.

Azonban bőven kapunk karakterfejlődést és a történet is mindenképpen megér egy misét (kettőt már nem, az biztos). Így tehát azt tudom mondani kedves olvasóm, hogy ha úgy érzed, hogy ezekben a nehéz hetekben-hónapokban vevő lennél egy keserédes (de inkább keserű, mint édes) történetre és nem bánod, ha csak szép lassan csordogálnak a történések, akkor adj a Phil-nek egy esélyt, mert a van benne annyi pozitívum, hogy lehet, hogy ez a te filmed lesz.

Viszont ha most épp elég a való világ szürkesége és keserűsége, akkor nyugodtan hagyd ki, igazán sokat nem veszítesz vele.