Paradise Hills (2019) – villámkritika

Két dolog biztos: Eric Robert lánya gyönyörű nővé cseperedett, illetve Alice Waddington első rendezése egy nagyon nagy ziccer.

Amit végül sajnos sikerült kihagyni.

Kétségbeejtő, de már legalább százszor írtam különböző cikkekben, hogy íme: itt egy olyan történet, amiben annyi potenciál van, amiből Mexikóban 200 részes szappanoperát forgatnának. Kettőt. Évente.

És itt nem kellene ekkora terjedelmet okosan kitölteni, mindössze másfél órát, amibe egy ilyen volumenű sztori jó, ha egyáltalán belefér.

Nos ez tulajdonképpen félig-meddig sikerült, hisz a játékidő ki van töltve (túlságosan is), a szó szokványos értelmebén pedig unatkozni azt nem fogunk. Kapkodni a fejünket jobbra-balra… nos azt igen, de azt már nem örömünkben.

Annak végülis örülök, hogy nem lett egy napjainkban annyira divatos propagandafilm, annak már kevésbé, hogy a forgatókönyv nagyon gyorsan átvált valami olyanba, ami után azt érezzük majd, hogy ezt képtelenség, hogy épelméjű, gyakorlott írók (!) rakták össze.

No de miről is van itt szó egész pontosan?

Főszereplőnk Uma (Emma Roberts), aki egy nap egy teljesen idegen helyen ébred: méghozzá egy gyönyörű, idilli szigeten. Ez nem amolyan költői túlzás, ezen a helyen tényleg minden tökéletes, az utolsó fűszál is úgy áll, ahogy az a nagy könyvben meg van írva – és ez persze nem kicsit gyanús Uma számára.

A rejtélyes szituációról azonban hamar lehull a lepel, amikor a hely vezetője, a Hercegnő (Milla Jovovich) beavatja főhősünket: ő most Paradise Hills-en van, ami egy amolyan tábor, ahol a rakoncátlan lányokból igazi úrikisasszonyokat nevelnek pár hónap alatt. Méghozzá nem random kerülnek ide az alanyok, hanem a szülők nevezik be őket erre az etapra, hogy végül egy olyan gyermeket kapjanak majd vissza, aki sokkal kézségesebb, mint akit otthagytak. Azaz lehajtott fejjel, illedelmesen teszi azt, amire a szülei szánták.

Igen, jól sejtitek: Uma-nak esze ágában sincs így cselekedeni, pláne teszem azt férjhez menni valaki olyanhoz, aki iránt nem érez semmit, így hát hamarosan a szökést kezdi el tervezgetni, amihez talál magának pajtásokat is.

Azonban a szigetről nem lehet csak úgy meglépni, ráadásul a már önmagában fura rendszer mögött nagyon sötét titkok lapulnak, úgyhogy a helyzet szép lassan eldurvul.

A film hozta gyönyörű látványvilág (mert hogy abba tényleg nem lehet belekötni) azonban csak egy ideig képes elvinni a hátán az elborult forgatókönyvet, ami olyan szinten túl sok, amire így hirtelen példát sem tudnék mondani. Eszement csavarok tarkítják a történéseket, amikben az egyetlen pozitívum, hogy annyira elborultak, hogy nagyjából egyikre se fogunk számítani – ám ez mint film forgatókönyv sajnos egyáltalán nem működik.

Nehéz ezt szavakba önteni, látni kell – ezekben a filmszegény időkben úgy hiszem sokan lesztek, akik hozzám hasonlóan ráfanyalodtok, szóval meghagyom a felfedezés örömét, ám elöljáróban azért még egyszer figyelmeztetlek kedves olvasóm: bár a sztori alapján elképzelsz előre egy forgatókönyvet, de nem, nem az lesz.

Sajnos a színészi játék sem emel az összkép fényén. Sem a lányok nem alkottak maradandót, sem Jovovich (bár őszintén tőle nem is nagyon vártam), így végül tényleg egyedül a fényképezés, a kösztümök és a látvány marad az, ami pozitívumként felírható.

Kár, mert ez a kosztümös-sci-fis egyveleg adhatott volna valami nagyon egyedit és emlékezeteset, de végül nem így lett. Jó kis ziccer volt ez, de úgy ahogy van, kimaradt.

Na de majd talán legközelebb. Én látok valamit Waddingtonban: ha kapna egy jó forgatókönyvet, akkor abból az ő víziójával készülhetne valami igazán ütős.