A halhatatlan gárda (2020) – kritika

Ínséges időkben minden új mozinak örülünk – pláne, ha Charlize Theron a főszereplő. 

És hát persze főleg akkor, ha egy képregényfilmről van szó, hiszen a The Old Guard forgatókönyvét az a Greg Rucka írta, aki a képregényért is felelős, így hát minden adott volt ahhoz, hogy összeálljon egy amolyan igazi meglepetésfilm, ami a koronavírus és a nyári döglöttség közepette jön, lát és tarol.

A halhatatlan gárda alapötlete, váza ráadásul abszolúte nem rossz. Nem is feltétlen nevezhető túlságosan eredetinek, de semmiképpen sem rossz: adott egy csapat halhatatlan (tudom, mondhatnánk, hogy egy gárdára való), akik különös képességüket a jó ügy szolgálatába állítják: csapatként együtt dolgozva harcolnak a rossz ellen és segítik a jó győzedelmeskedését, bla, bla és megint csak bla.

Aki darált már Vámpírnaplókat (vagy bármi hasonszőrű nívós vámpíros cuccot, a szarkazmust közben tessék kihallani az írásomból), az már tudja jól, hogy bár elsőre igen kecsegtetőnek tűnik az örökélet, de az korántsem akkora áldás, amekkorának mi, egyszerű halandók gondoljuk. Nyom az évszázadok terhe, a sok gonoszság amit látsz, kihalnak mellőled akiket szeretsz, ráadásul egy idő után meglehetősen nehézkes titokban tartani hogy halhatatlan vagy… áhhh, nyűg az egész, a középkorban még mennyivel egyszerűbb volt…

Szóval adott nekünk egy 4 fős csapat akik immunisak a halálra, vezetőjük Andy (Theron).

Unalmasnak ugyan nem nevezhető, ámde már igen régóta tart életükbe becsöppen Nile (KiKi Layne), aki fiatal, zavarodott és persze szintén halhatatlan. Erre már tényleg felkapják a fejüket a rosszfiúk, ráadásul az igen komoly rosszfiúk, akik szeretnék kiaknázni a csipetcsapatban rejlő tehetséget.

Így hát megindul a hajsza és a harc, mi pedig ugyan nem szenvedünk, de végig azt érezzük, hogy ebből bizony azért jóval többet ki lehetett volna hozni – külön bosszantó, hogy ehhez elég lett volna némi odafigyelés, egy másik forgatókönyvíró (!) és egy profibb koreográfus. Igen, jól olvastátok, ebben a középszerben, amit végül a halhatatlan gárda képvisel, igen nagy szerepe van Rucka-nak, mert ami működik papíron, az bizony nem mindig működik mozgásban, és ez ezúttal is bebizonyosodott.

A forgatókönyv messze nem egy eredeti cucc, de ezt már megállapítottuk a legelején. Ennél sokkal fájóbb, hogy blődségekkel teli, és persze nem arra gondolok, hogy halhatatlanok, hanem arra, hogy egyes elemek ostobán kivitelezettek, fordulatokra, megoldásokra, történésekre nem kapunk magyarázatot, méghozzá azért nem, mert annyira átgondolatlanok és lehetetlenek, hogy nem is létezhet rájuk megoldás és válasz. Emellett az akciójelenetek (lásd koreográfia) sem emlékezetesek. Nem rosszak, de egyetlen egyszer sem marad tátva a szánk, pedig abban, hogy halhatatlanok, olyan potenciál van, ami kiaknázásért kiált, pláne az akciórészeknél…

ezt azonban nem kapjuk meg.

Helyette túl sok a dráma, aminek valójában nincs súlya, viszont tényleg túl sok van belőle és ez időről időre kizökkenti a nézőt az amúgy sem hibátlan élményből, hogy aztán a végére tényleg egy teljes középszerbe süllyedjünk és úgy tűnjön el a film az emlékezetünkből, mintha sosem láttuk volna.

Erre elpazarolni egy Theron-t, az hatalmas luxus, őszintén szólva nem értem, hogy milyen apropóból vállalta ezt a mozit, hacsak nem egy soknullás Netflix csekkért cserébe.

Szóval nem, egyáltalán nem bűn rossz film ez, de nem is különösen jó, pláne nem emlékezetes. Ilyen ínséges időkben simán belefér egy hőséggel tarkított estén, de semmi több. Nem fog újra előkerülni az egyszer biztos.

Persze ha tévéfilmként nézem, akkor kiváló alkotás, de gyanítom a készítők nem ezt a színvonalat lőtték be célként.