Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (2020) – kritika

Mostanság már ritkán fordul elő velem ilyesmi – már ami a filmeket illeti -, de ennek most bedőltem.

Persze ott hibáztam, hogy nem néztem előzetest, egyszerűen csak megláttam, hogy jött egy új film és ez ezekben az ínséges időkben óvatlanná tett. Ránézve a Fire Saga történetére elsőre azt hittem, hogy valami brutálisan elborult, agyament őrültséghez lesz szerencsém, amiben Will Ferrell úgy igazán elereszti a haját.

De nem, erről szó sincs.

Hogy az Eurovízió milyen formában adta a támogatását ehhez a filmhez, az számomra eléggé kérdéses, mert reklámnak nem épp a legszerencsésebb, amúgy pedig igazán nincs jelentősége hogy ez most épp az Eurovízió, lehetne bármilyen random zenés világesemény.

Esetleg csak annyiból volt szerencsés választás, hogy ez egy tipikusan olyan “verseny”, ahol a fura előadóknak helye – és nem egyszer sikere – van.

Mert hát főszereplő párosunk, az izlandi Fire Saga duó meglehetősen fura. A bőven középkorú Lars (Ferrell) és a gyermekkoruk óta hű társa, a belé titkon régóta szerelmes Sigrit (Rachel McAdams) nem épp világslágereket játszanak.

De mentségükre szóljon, hogy roppant kitartóak: Lars azért, mert gyermekkora óta csak az Eurovízió megnyerése hajtja, Sigrit pedig azért, mert csodálja Lars kitartását.

Aztán az országos válogatón becsúszik egy kis baki, mert bár pocsékul szerepelnek, a bulihajó az összes többi indulóval együtt felrobban, így nem marad más, csak a Fire Saga, így Izland kénytelen őket indítani a versenyen.

Ahol egy egész más világ várja a párost, csillogással, jóképű férfiakkal, és hát a szétszakíthatatlannak tűnő páros köteléke persze meginog, de csak azért, hogy újult erővel csaphassanak le a mit sem sejtő közönségre.

Igen, ez egy sima, jól bevált induljunk mélyről, menjünk magasra, hogy onnan aztán nagyot zuhanva újra Főnix madárként érjünk el a film végére történet, némi zenével (amúgy nem is rossz zenével!) megspékelve.

Semmi több. Na ezt nem feltétlen rosszból írom, de jó ha tudjátok. Ezt a sztorit különböző köntösökben már ezerszer láttuk, viszont most is rendesen össze van rakva.

A poénok aranyosak, a cameok ülnek, a főszereplő páros imádni való (mondom ezt úgy, hogy egyikükért sem vagyok oda), a zenék is pöpecek.

Kellemes nyáresti limonádé, abszolút fogyasztható minőségben. Nem több, nem kevesebb.

Szóval én bátran ajánlom, pláne, hogy mostanság tényleg nem vagyunk elkényeztetve új filmekkel – 2 órás kikapcsolódásnak tökéletesen megteszi.