Tess és én – Életem legfurcsább hete (2019) – kritika

Néha a legváratlanabb helyekről érkeznek a legnagyobb csodák. Így van ez Steven Wouterlood filmjével is.

Emlékszem, hogy amikor én voltam fiatal (és ez nem most volt, bő 25 évvel ezelőtt), akkor a családi filmek valahogy sokkal népszerűbbek voltak. Vagy sokkal kisebb volt a választék és nem tűntek el ezek a mozik a mainstream média zuhatagában. Nem tudom, mert nem akarok régenmindenjobbvoltozni, az azonban biztos, hogy sorakoztak a szerethető, tanulságokkal teli családi filmek a VHS-es polcon, és bizony rongyosra lett nézve egy Robinson család, vagy egy Nagy vörös kutya.

Persze most sincs minden veszve, ha az ember odafigyel, akkor el lehet kapni az olyan alkotásokat, mint a Tess és én, főleg, ha van gyerek a családban és már volt szerencsétek Anna Woltz valamelyik művéhez.

Miután lepergett a mozi és én hatalmas mosollyal az arcomon, meg egy említésre sem méltó méretű könnycseppel a szemem sarkában felkeltem, azon gondolkoztam, hogy lám, itt van egy gyerekfilm, ami simán elvarázsolta a szakállas felnőtt fejemet, és hát a csodához milyen kevés kell.

Mert nincs másra szükség, mint szerethető karakterekre, és kiegyensúlyozott komolyságra, hogy még ne terhelje meg a gyerkőc agyát az, amit lát, de szóljon úgy fiatalhoz és időshöz egyaránt, hogy elgondolkodtat, és egy picit tanít is.

A Tess és én ezt tökéletesen csinálja, megemelem a virtuális kalapom (igazi még nincs, annyira azért nem vagyok öreg) Steven Wouterlood előtt, elsőfilmesként ezt így összerakni nem kis mutatvány. No ezt nem én mondom, hanem a világ: nem véletlenül hozta el a filmmel a fődíjat a New York-i Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválról.

De lássuk miről is szól a Tess és én.

Főhősünk az épp csak kiskamasz Samuel, a család legkisebbje, épp a famíliával nyaral, ahol megismerkedik a különc Tess-el. A srác nem épp hétköznapi, gondolatait leginkább a halál és az elmúlás teszi ki, s lévén ő a család legfiatalabb tagja, biztosra veszi, hogy mindenki más előbb elhalálozik nála, így jobb, ha még időben felkészül arra, hogy egyedül marad a világban. Ezért hát fogja magát és módszeresen minden nap elszökik és egyre több időt tölt egyedül – mígnem Tess-ben társra talál és bár kettejük története (és a nyaralás) csupán egy hétre szól,

a fiatalok nagyon fontos leckéket tanulnak egymástól, a felnőttektől és az élettől.

Megkapó és magával ragadó történet, amit a fényképezés tesz teljessé: gyönyörű helyszíneket járunk be a párossal, akiknek a játékát öröm nézni, ám ezek tényleg csak fűszerek egy amúgy hibátlan receptben. Anna Woltz története a régi klasszikusokat és egy kicsit sokunk gyermekkorát idézi, a Tess és én pedig egy olyan alkotás (regény és film formátumban egyaránt), amit bátran meg lehet mutatni a gyerkőcöknek, s közben a társként odaszegődő felnőttek is meghatódhatnak.

Azt hiszem senkit sem lepek meg azzal, ha azt mondom: ezt a filmet érdemes látnotok, igazi felüdülést jelent a szürke hétköznapok (és az egy kaptafára készült alkotások) tengerében.

Én pedig remélem, hogy még sok adaptáció készül Anna Woltz műveiből, mert az ilyen filmekre nagyon nagy szükség van.
[fb_button]