Karl Urbanban van valami brutál csibészes, ami miatt képtelenség nem szeretni. Szerencsére, mert ő nagyon kellett ahhoz, hogy a Bent fogyasztható legyen.
Persze sokszor ennyi is elég az örömhöz, és ha őszinte akarok lenni (és miért ne akarnék), akkor azt kell mondanom, hogy a Bent az valahogy így volt korrekt, ahogy volt.
Tudjátok, vannak azok a filmek, amik így nem különösebben jók, de nem is rosszak, viszont azért nem igazán jók, mert érződik az egészen, hogy valahogy itt mindenki egy jó erős közepest akart csinálni.
Mintha ezeknek a moziknak már a forgatókönyvnél úgy állnának neki, hogy jól van srácok, írjunk valami fogyaszthatót, de ne erőltessétek túl magatokat… aztán ugyanezen az elv mentén dolgozik a direktor, az operatőr és még a lótifuti gyerek is a forgatáson.
Na valahogy így képzelem a Bent-hez hasonló mozik megszületését.
Itt is: fogtak egy már évtizedekkel ezelőtt lerágott csontú sztorit, miszerint: miközben a maffiafőnök Driscoll (John Finn) leleplezésén melózik, a két zsaru Danny Gallagher (Karl Urban) és Charlie (Vincent Spano) beépítettként jól elszúrnak egy akciót és a kavarodásban véletlen kinyiffan egy harmadik beépített FBI ügynök.
Driscoll jól kihasználja a helyzetet, kinyírja Charlie-t, és Danny-re keni az egészet, aki aztán megy a sittre, Driscollal egyetemben.
Ugrunk az időben, Danny szabadul és hát milyen fura a sors, nemsokára követi őt Driscoll is a szabad levegőre, úgyhogy már csak pár napja van, hogy jól előkészítse a bosszút, amire évek óta készül. Közben azért még beesik a képbe Rebecca (Vergara), hogy legyen egy kis nyomozás is (meg némi eyecandy a férfi nézőknek), de semmi komolyra ne számítsatok, a jó öreg sablondarabkákból lett összerakva a sztori, tényleg olyan, mint egy szelet a kilencvenes évekből, amikor ez még divat volt és amikor ebben a műfajban még tudtak újat muatatni.
Most már azonban nem tudnak, legalábbis a Bent meg sem próbálja, de… mondom, ez egész jól áll neki.
Kellenek az ilyen filmek is, amiket csak úgy fogsz, beteszel és hagyod, hogy elringasson, visszavigyen 30 évvel ezelőttre, a meghitt családi karácsonyokra, miközben Tangora és Cashre gondolsz, na meg arra, hogy milyen szép és egyszerű is volt akkoriban az élet.
Hát ilyen film a Bent. Laza, biztonsági játékot játszó, könnyen felejthető, de egyszer azért szórakoztató.
Én meg amúgy is megnézek mindent, amiben Karl Urban játszik, szóval nekem már mindegy, de én azt mondom: ha nagyon unod magad, ess neki. Másfél órát simán megér.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!