Van, amikor egy elsőfilmes rendező tökéletesen meg tud ragadni egy véresen komoly témát. Villámkritikánk.
Amikor valami olyan brutálisan komoly témát visznek vászonra, mint amilyen például a mumbai terrortámadás, akkor az első gondolat valami olyasmi – általában -, hogy ezt mindenképpen tapasztalt stábra és sokat látott rendezőre kell bízni, hisz egy ilyen film az nagyon érzékeny talaj.
Ennek ellenére a stúdió bizalmat szavazott egy olyan rendezőnek, Anthony Marasnak, aki ezelőtt nem sok mindent tett le az asztalra. S lám-lám, néha a lelkes fiatalság valóban a legjobb választás: a Hotel Mumbai-ba ugyanis a zárást leszámítva nem igazán lehet belekötni.
Kissé furcsán hangzik ez persze, mert maga a téma megdöbbentő, elkeserítő, elszomorító és meghökkentő, azaz ebből szórakoztatót kihozni lehetetlen.
Én most nem akarok nekiállni Wikipediából összeollózott történelemórát tartani, talán ti is emlékeztek a 2008-as mumbai terrortámadásra, amely 3 napig tartott és közel 200 életet követelt. (Aki olvasgatna róla, az kattintson ide)
A Hotel Mumbai ezt a három napot dolgozza fel, kendőzetlen, nyers őszinteséggel.
De nem -csak- ezért tartom kiváló filmnek.
Maras ugyanis nem csak az életszagúsággal és hát mondjuk ki: a brutalitással operál (a szörny valóságot minek is csomagolta volna be), de amit a karakterekkel művelt, az az, ami a Hotel Mumbai-t a nagyok közé emeli.
Természetesen szó nincs arról, hogy felmentené a terroristák tetteit. De pengeélen táncolva, nagyon ügyesen és biztos kézzel dirigálva megismerteti velünk mindkét oldal szemszögét, a szinte még gyerek támadókat, az ártatlan áldozatokat és a hősöket, akik a mások életét a sajátjuk elé helyezték.
Mindezt úgy, hogy mi két órán keresztül szorítjuk a karfát, a feszültség leugrik a vászonról és a történet olyan tempót diktál, amit már-már fárasztó követni. Mindennek tetejében a hatásvadász, giccsbe hajló jelenetektől is megkímél minket Maras, így tényleg egy kiváló alkotást láthatunk,
kár, hogy a végére elfogyott ez és a fimtől teljességgel elütő, hálívúdi lezárást kapunk.
Ha ez nem így lenne, akkor nyugodtan ráaggatnám a hibátlan jelzőt. Így “csak” erősen ajánlott. Ja igen: Dev Patel még mindig egy nagyon jó színész, köszönjük Skins, hogy ki tudott törni az ismeretlenből.
Maras karrierje pedig remélem, hogy ezzel most egy csapásra beindul, mert most bizonyított: hiába “tapasztalatlan”, bizony tehetségnek nincs híján.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!