Két évtizeddel az ezredfordulót követően vajon még mindig szégyenkeznie kell egy duci lánynak?
Jó, persze ez a kérdés koránt sem ennyire fekete vagy épp fehér. Noha a szépségipar diktálta trendekben egyre inkább helye van a plus size modelleknek, molettnek lenni még mindig nem az egészséges élet szimbóluma. Hogy ez alapvetően probléma? Nem vagyok illetékes, hogy eldöntsem ezt a kérdést, de józan paraszti ésszel gondolkodva azt hiszem egyfelől fontos, hogy mindenki úgy tudja elfogadni magát, ahogy van, legyen toleráns embertársaival szemben és a lehető leginkább törekedjen az egészséges életmódra.
Az, hogy valaki nem 90-60-90-es méretekkel rendelkezik, az viszont önmagában még egyáltalán nem szabad, hogy problémát jelentsen, hogy kirekesztést, lenézést okozzon.
A molett tinik különösen nincsenek könnyű helyzetben, így van ezzel főhősünk, Willowdean „Dumplin” Dickson (Danielle Macdonald) is. Noha őt különösképpen nem zavarja testalkata, anyját, az ex-szépségkirálynő Rosie-t (Jennifer Aniston) sokkal inkább.
Érthető hát, ha Dumplin sokkal inkább ápol belsőséges kapcsolatot nagynénjével Lucy-vel (Hilliary Begley), aki tulajdonképpen anyja helyett anyja, és akinek nagyon sok mindent köszönhet. Aztán amikor Lucy meghal, Dumplin lába alól is kicsúszik a talaj: a valódi támogatói hátország nélkül nem nagyon találja a helyét a világban.
S mintegy lázadásképp úgy dönt, hogy benevez a Rosie által szervezett szépségversenyre, ezzel tisztelegve Lucy emléke előtt és lázadásával reagálni anyja felszínes nézeteire.
A Dumplin tehát pontosan az, aminek látszik: egy coming-of-age film, egy rendkívül szerethető, keserédes, bájos humorú dráma, ami ugyan története eredetiségével nem veszi le lábáról a nézőket, cserébe számtalan olyan pillanattal szolgál, ami emlékezetessé teszi.
Szerencsére Anne Fletcher rendkívül jó érzékkel nyúlt a témához: miközben komoly mondanivalók sorát vonultatja fel és pakol elénk olyan témákat, mint saját magunk és mások elfogadása, a legfontosabb személy elvesztése felett érzett gyász, az anya-lánya kapcsolat rejtelmei, a Dumplin-t megtartotta egy, a témához mérten könnyed alkotásnak. Hisz a lényeg a szeretet: ne csak másokat, hanem magunkat is szeressük, úgy ahogy vagyunk; ezt az üzenetet pedig kár is lett volna szívfacsaró drámába oltani.
Ez azonban még mindig nem lenne elég a sikerhez, ha Fletcher keze alá nem dolgozna két zseniális színész, akik csordultig töltik élettel az általuk megformált karaktereket. Danielle Macdonald csodálatos Dumplinként, de azt hiszem, hogy a film legragyogóbb csillaga vitán felül Jennifer Anniston.
A Jóbarátok Rachel-e már többször bebizonyította, hogy istenáldotta tehetség, és azt hiszem erre Rosie karaktere a legjobb példa. Hihetetlen mélységet ad hozzá az anya szerepéhez, nélküle a film sokkal felejthetőbb lenne.
Szerencsére azonban sosem tudjuk meg mi lett volna, ha más kapja Rosie szerepét, így a Dumplin egy erősen ajánlható darab, számtalan remek pillanattal és olyan üzenetekkel, amelyeket érdemes megfogadni.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!