Lusta voltam összeszámolni, (akinek több ideje van, az itt megteheti), de az elmúlt évszázadban tengernyi olyan mozgóképes anyag született, amelyek Robin Hood hőstetteit dolgozták fel.
Találunk kiváló és kevésbé kiváló rajzfilmet, tévésorozatok egész garmadáját. Aki komolytalan hangvételre vágyna, az bátran szemezgethet a tucatnyi paródia közül.
Aztán persze ott vannak az egész estés mozik is. Klasszikusok, romantikusok, szomorúak, vidámak. Errol Flynn az igazán nagy ínyenceknek, Kevin Costner a klasszikust kedvelőknek, Ridley Scott a bátraknak. Tulajdonképpen Robin Hood tekintetében az a kényelmes helyzet állt elő 100 év alatt, hogy nem létezik olyan igény, amire ne lehetne előrántani a megfelelő feldolgozást.
Ugyanakkor az utóbbi időszakban készült alkotások (ideértve a Russel Crowe féle verziót is) nem értek el hangos sikereket. Hogy ennek pontosan mi az oka, azt nagyon nem kezdeném el fejtegetni, de az ösztönöm azt súgja, hogy elsősorban az, hogy nincs szükség újabb filmekre.
Nagyjából azt mondhatom, hogy ebben a témában kb ennyi volt.
Persze valami világmegváltóan durva cuccal biztos lehetne durrantani egyet a mozikban, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a Robin Hood világ vajon tartogat-e ilyen lehetőségeket. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy nem.
Na most erre az alapfelállásra érkezett Otto Bathurst, aki Guy Ritchie nyomdokain lépdelve 100 millió dolláros költségvetésből gazdálkodva letette az asztalra…. ezt.
Én szeretem a trashfilmeket. Kimondottan imádom Guy Ritchie-t. Tényleg. A Blöfföt, a Ravaszt kívülről fújom. A két Sherlock filmet épp a héten néztem újra vagy tizedszerre. Még az Arthur király is bejött.
De hiszem és vallom, hogy amit Ritchie csinál, az közel sem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Ennélfogva leutánozni sem egyszerű – és erre remek példa ez a film.
Pedig a lóvé adott volt, a sztár nevek adottak voltak. Azért csak pillantsunk rá a stábra: Taron Egerton azzal a csibészmosolyával az egyik legjobb választás Robin szerepére, társként pedig ki ne elégedne meg Jamie Foxx-szal? Pláne, ha a gonoszt Ben Mendelsohn kelti életre?
A film ennek ellenére azonban egész addig a pillanatig nem működik, amíg egy cseppnyi értelmet/logikát/történetet/bármit elvárunk tőle.
Amint ezt elengedjük és elfogadjuk a tényt, hogy igen, srácok, ez nem több egy Robin Hood csemetébe oltott trashnél, na onnantól hátra lehet dőlni a székben és neki lehet állni szórakozni. Csakhogy ehhez nem kellenek ilyen nevek és nem kell 100 millió dollár (legalábbis papíron, bár eszemben sincs vádaskodni).
Mert ez az összeg egyszerűen nem látszik. Nem látszik az akciójeleneteken, nem látszik a CGI-n, nem látszik a díszleten.
Nem azt mondom, hogy az egésznek színtiszta B-filmes szaga van, de… de.
Szívesen leírnám, hogy ez a Robin Hood egy igazi bűnös élvezet, amit a haverok előtt letagadsz, de közben röhögve nézed végig. Sajnos ez egy kicsit túlzás lenne, maradjunk annyiban, hogy bűnös élvezetként egyszer és egynek elmegy. A-listás filmnek viszont totális csőd.
Nem csak a fent említettek miatt, hanem azért is, mert ezt a megmagyarázhatatlan igénytelenséget egy olyan történetbe zsúfolták bele, ami zavaros, bugyuta, és összefüggéstelen.
Nagyjából ennyi lenne a lényeg. Így zárásként azt mondhatom, hogy ha néznél egy trashfilmet és nincsenek elvárásaid, akkor adj neki egy esélyt. Viszont ha valódi Robin Hood élményre vágysz, akkor másfelé keresgélj.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!