Shazam! (2019) – kritika

A DC – most még – abban a kényelmes helyzetben van, hogy nyugodtan kísérletezgethet, hisz örök igazság, hogy amikor eléred a mélypontot, akkor onnan csak felfelé vezet az út.

Tudom, hogy ezzel sokan vitatkoztok, vitatkoznátok, de az én meglátásom szerint a DC gépezete akkor is nagyon félredolgozott az elmúlt években. Nem igazán hozták azt az eredményt a filmek (vagy ha úgy tetszik, akkor Zack Snyder), ami elvárható lett volna, és bár papíron nagyon jól mutat a sötét tónus, Nolan Batman-trilógiája óta a vásznon valahogy egyre kevésbé működött a darkos megközelítés.

Pedig igény az lenne rá, ez vitathatatlan. De az igény kevés, azt megfelelő mozikkal ki is kell szolgálni.

Ahogy pedig az MCU egyre inkább felépült, a DC világa úgy esett szét szép lassan, és hát az egyetlen megoldásnak az újítás tűnt. Ennek az előszele volt a Wonder Woman, s ezt a vonalat követte az Aquaman, és ebbe a sorba áll be a Shazam! is.

Mi is ez a vonal? A könnyed, szórakoztató, önmagát túlságosan komolyan nem vevő szuperhősök vonala, akikben a közös, hogy emlékeztetnek fiatalkorunk hőseire. David Sandberg pedig nagyon elkapta a nosztalgia témát és a Segítség felnőttem! legjobb elemeit újragondolva bizony odacsapott az asztalra.

Nem is kicsit. Meglepően nem is kicsit csapott oda.

Megpróbálom a lehető legrövidebbre venni a szentimentalitásom, de én kitörölhetetlenül a nyolcvanas-kilencvenes évek gyermeke vagyok, aki az akkori filmeken cseperedett fel, és nem azért mondom, hogy akkor minden jobb volt, mert öregszem és kezdek olyan lenni, mint a nagymamám, hanem mert azt hiszem tényleg jobb volt. Jobb filmek készültek. Nem látványosabbak, meg nem izgalmasabbak, nem erre gondolok – illetve nem ezt érzem -, hanem ártatlanabbak. Nem ez sem jó szó: önfeledtebb, őszintébb, kevésbé erőltetettek.

Épp ezért talált be talán annyira nálam a Shazam! Mert nagy ritkán visszaköszöni az a hangulat, amit kölökként éreztem, néha meg tudják idézni rendező a fiatal(abb) Spielberget, vagy épp Penny Marshall-t, és akkor még egyszer vissza is kanyarodunk a Segítség felnőttem!-hez, persze nem véletlenül.  Josh és Billy története még nagykéssel is nehezen választható el egymástól, s noha utóbbiból nem csak felnőtt, hanem “szuperhős” is válik egy csapásra, a párhuzam vitathatatlan (és Sandberg nem is vitatta, sőt).

Az, hogy Tom Hanks után hatalmas dicsérettel illethetem Zachary Levi-t, annak nálam jobban valószínűleg senki sem örül jobban.

Mert utólag már könnyen bevallhatom: miatta tartottam leginkább a filmtől. Nem kedvelem a srácot na. Van ilyen.

Na de az, hogy én nem csípek egy színészt, az még semmit nem jelent, és erre a Shazam! a legjobb példa. Mert itt olyan tökéletesen hozza a nagyra nőtt gyereket, akit lottónyertesként önt el a lehetőségek végtelen tárháza, hogy játékának minden pillanatát élmény nézni.

S ugyan a történet maga nem acélerős, ennek hátrányát nemigen fogjuk látni. Mert az egész filmet átjárja a nyolcvanas-kilencvenes évek utánozhatatlan bája. S ez bizony azért utánozhatatlan, mert ezt nem lehet kierőszakolni, olyan ez, mint a legendás Quake ugrás (tudjátok a rakétavetős). Ha jól van összerakva a kód, akkor működik. Ha nem, akkor utólag már nem lehet beletenni, mert életidegen lesz.

A Shazam! pedig működik. Működik a páros, a humor az megállíthatatlanul ömlik (de tényleg), s hát ahol Mark Strong a gonosz, ott nincs mitől tartanunk. Ott bizony bő két óra önfeledt szórakozás vár ránk, amiben hibát nem igazán találni.

Persze lehet, hogy neked épp túl sok lesz a poén, vagy hiányolni fogsz egy igazi kemény főgonoszt, de akkor jusson majd eszedbe, hogy ez a film a hőskort idézi és tulajdonképpen egy szuperhősfilmnek álcázott ifjúsági-családi vígjátékot nézel.

Mit is mondhatnék még így a végére? Talán csak azt, hogy irány a mozi: végre egy DC-film, amire teljes nyugalommal azt merem mondani, hogy megéri megnézned. Mit megéri? Kötelező!
[fb_button]