Puzzle (2018) – kritika

A Puzzle egyik legnagyobb tanulsága, hogy Kelly Macdonald bőven van olyan jó színésznő, hogy simán elvigyen másfél órát a saját hátán.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a Puzzle rossz film lenne, ahogy mondani szoktam a hasonló fejlődéstörténetekre, sokkal inkább nem való mindenkinek. A nézők egy jelentős részét ugyanis az ilyen típusú dráma egyszerűen untatja. Ez amolyan senki hibája – ez a műfaj egy ilyen terep.

Irrfan Khan és Kelly Macdonald párosa miatt viszont azoknak is érdemes adni egy esélyt a Puzzle-nek, akik amúgy nem rajonganak a hasonszőrű alkotásokért. No de elöljáróban ennyit, lássuk, hogy miről is van szó ebben a bő 100 percben.

Főszereplőnk Agnes (Kelly Macdonald), egy átlagos középkorú hölgy: állás, férj, gyerekek – de valahogy még sincs meg az az egyensúly, amire vágyna. Ismerős helyzet igaz? Hisz a legtöbbünk életében eljön az a pont (sőt, eljönnek azok a pontok), amikor körbenézve bár alapvetően minden rendben lévőnek tűnik, az összkép valahogy mégsem jó. Valahogy nem jó. Nem ott tartunk, nem ott vagyunk, ahol kellene. Agnes is érzi ezt, s az ő életébe betoppan a puzzle – megváltóként.

S ahogy egy-egy kirakóst villámsebességgel összerak, úgy próbálja meg az élete apró darabkáit is a helyére illeszteni.

Azonban – akárcsak a való életben- Agnesnek sincs könnyű dolga. Az élet ugyanis közel sem olyan egyszerű, mint egy 1000 darabos kirakós. Megtalálni azt az egyensúlyt, amiben megleli a saját hangját, de mindeközben nem sérülnek azok az emberek, akik számára mindennél fontosabbak, nagyon nem egyszerű mutatvány.

Mint ahogy jeleztem is, a Puzzle egy fejlődéstörténet. Bepillantás Agnes életébe, egy nőébe, aki egy kicsit elveszettnek, egy kicsit zavarodottnak érzi magát – aki tudja, hogy nem egészen azon az ösvényen jár, amint szeretne, de hirtelen nem tudja, hogy hogyan kellene rátalálnia a helyes útra. Aztán végül maga az élet, a puzzle és a játékospartnere Robert (Irrfan Khan) segítségével szép lassan a helyére kerülnek a darabkák.

Jogtalanul várnánk tehát lélegzetelállító akciójeleneteket – a legtöbb kritika talán a mozgalmasság hiánya miatt érheti a Puzzle-t. Véleményem szerint azonban ez jogtalan kritika lenne, hisz ez a történet egy utazás valaki lelkébe, egy vérbeli dráma formájában. Ha pedig ezt elfogadjuk és ne adj’ Isten szeretjük a műfajt, akkor egy nagyon remek kis alkotást láthatunk, amiben a kulcsösszetevők nagyon is a helyükön vannak.

Nem győzöm ugyanis hangsúlyozni, hogy a Puzzle “jóságában” mekkora szerepe van Macdonald kisasszonynak, aki jóval több, mint a Trainspotting Diane-je. Nem először győződhettem meg kiemelkedő színésznői kvalitásáról, de amit itt hoz, abban tényleg nem találni kivetnivalót. Agnes karakterének ezernyi árnyalatát közvetíti felénk, játékának köszönhetően abszolút beleélhetővé válik a történet.

Tudom, hogy másodszor írom le, de azt hiszem nem tudom eléggé hangsúlyozni: már csak az ő alakításáért érdemes megtekinteni a filmet. Ehhez pedig jönnek a jól megírt dialógusok, és Khan zseniális mellékszerepe, amivel tényleg egy remek drámává növi ki magát a film.

A lényeg pedig nagyjából ennyi. Örömmel mondhatom, hogy már értem miért rajongtak a filmért a Sundance-en, bennem sem maradt egy csepp hiányérzet sem a stáblista legördülése után. Ha szeretnél látni egy elgondolkodtató, újító szellemű drámát, akkor a Puzzle-nek mindenképp adj egy esélyt.
[fb_button]