Bérgyilkost fogadtam (2018) – kritika

Tom Edmunds kezében ott volt a lehetőség, hogy készítsen egy klasszikus fekete komédiát, amolyan ízig-vérig angol módra.

Ez pedig félig-meddig össze is jött neki, kár hogy végül az az érzés maradt meg bennem, hogy nem lett annyira kiaknázva ez a remek alapötlet, mint amekkora potenciál amúgy volt benne. No de lássuk, hogy miről is van szó, mit hoz nekünk a Bérgyilkost fogadtam.

Adott egy fiatal írópalánta, William (Aneurin Barnard), akinek a műveit a legtöbb kiadó postafordultával küldi vissza, finoman csak olvashatatlannak minősítve. Azt gondolhatnánk, hogy nincs ennél nagyobb csapás számára, de William-et valójában nem ez zavarja, hanem a lét kilátástalan értelmetlensége.

Mi értelme mindennap felkelni, mi értelme végigmenni ezen a hosszú és rögös úton, ha már előre tudjuk, hogy mi vár ránk a célvonalban: a halál.

Mi értelme ennek az életnek nevezett, buktatókkal teli szenvedésekkel megtűzdelt játéknak?

Mivel főhősünk nem talál kielégítő választ erre a kérdésre, úgy határoz, hogy saját kezével vet véget az életének. Próbálkozik gyógyszerrel, gázzal, hídról leugrással, de mindannyiszor kudarcba fulladnak kísérletei. Mielőtt azonban még szöget ütne a halhatatlanságának gondolata fejébe, találkozik Leslie-vel (Tom Wilkinson), a kiöregedőfélben lévő bérgyilkossal, akit felbérel. 2000 fontért cserébe szerződést kötnek: Leslie-nek egy hete van arra, hogy végre megszabadítsa a földi lét kínjától William-et, vagy ha ez nem sikerülne, akkor a pénz visszajár a megbízónak.

Látszólag mindkét fél számára előnyös üzlet köttetik, pláne, mert Leslie-nek még pont szüksége van egy melóra, hogy meglegyen a kvótája, különben nyugdíjazza a Bérgyilkosok szakszervezete.

Az életben azonban pont ez a gyönyörű. A maga kiszámíthatatlansága.

Mert ahogy az egyezség megköttetik, máris betoppan William életébe az, amiért érdemes lenne mégiscsak porhüvelyében maradnia. Az okot pedig úgy hívják, hogy Ellie, aki nem csak gyönyörű, de egy olyan kiadónál dolgozik, ahol odáig vannak William könyvéért.

A szerződés azonban megköttetett és nem visszavonható. A párosnak így túl kell élnie egy hetet, ami nem is annyira könnyű feladat.

A film alapötlete túlzás nélkül zseniális, noha nem teljesen eredeti. Rém egyszerű, de rengeteg remek pillanat alapja, amihez rendkívül emlékezetesen asszisztál a három főszereplő. Tényleg, túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen jó castingot rég láttam: Barnard egy nagyon karizmatikus színész, akinek a tekintetében ott van a feladás, mindezt azonban végig úgy hozza, hogy maximálisan azonosulni tudunk vele.

Wilkinson pedig már ezerszer bizonyította, hogy mekkora színész, kisujjából kirázza Leslie karakterét, mi több, lubickol a kivénhedt bérgyilkos gúnyájában. A sikerhez szükséges váz tehát betonbiztos alapokon nyugszik.

Mégis, valahogy egy kicsit kihagyott ziccernek hat a film. Nincs rossz pillanata, ne értsetek félre, de olyan momentuma sincs, amit majd hónapok, vagy évek múltán idézni lehetne, holott simán benne volt a lehetőség. A nagy üzenetet is egy picit túlságosan szájbarágósan közvetíti, és az amúgy zseniális fekete humor is túlságosan ritkán csendül fel – ez különösen nagy szomorúságom, mert amikor mégis, akkor nagyon ott van.

A végéért viszont nagy pacsi a készítőknek, ezt a filmet így kellett lezárni.

Összességében jól szórakoztam, de bőven maradt bennem hiányérzet. Valahogy úgy fogalmaznék, hogy ezt lehetett volna ennél sokkal “töményebbre” is csinálni, nem leragadni az egyszerű “csináljunk valami ötletesen szórakoztató” filmet ötletnél.

Ettől függetlenül a mai felhozatalból ez még így is felfelé lóg ki – úgyhogy megtekintését bátran ajánlom.