Genezis (2018) – kritika

Bogdán Árpád rendező a Genezissel egy olyan témát vitt vászonra, amely -sajnos- méltán nevezhető a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsötétebb időszakának.

Bogdán azonban zseniálisan oldotta meg a feladatot: a roma rendező akár indulatokkal teli, egyoldalú, tükörtartás mentes módon is hozzányúlhatott volna a romagyilkosságok elkeserítő történéseihez, ő azonban egy teljesen más utat választott. a 2008-2009-es események azt hiszem nagyon sokunknak mélyen beleégett az emlékezetébe, s noha többször szolgáltak ezek a véres tettek már alapanyagként filmekhez, egy évtizedet kellett várni, mire a Genezis elkészülhetett.

De megérte a várakozást.

Ezt persze nem azért mondom, mert lekicsinylően szólok Hajdú Eszter (Ítélet Magyarországon), vagy épp Fliegauf Benedek (Csak a szél) alkotásáról, mindkettő érdemei elvitathatatlanok, csupán az én olvasatomban Bogdán filmje messze a legerősebb, ezzel pedig a “legjobb” ebből a trióból.

Kezdjük is az elején.

Amire mindenképpen ki kell térnem, az a fényképezés. Bogdán jórészt képekkel mesél (szerencsére, de erről majd később), s noha néha kifejezetten túl közel merészkedik alanyaihoz (ami miatt nehéz, de inkább kellemetlen nézőként átélni azokat a perceket), a fényképezés az egyik legnagyobb erőssége a Genezisnek. Működik a képekkel mesélés, ebben pedig elvitathatatlan szerepe van a castingnak.

Három történet fonódik össze a filmben: Ricsi, a romagyerek (Csordás Milán, aki a film legfényesebb csillaga), Virág, a hallássérült lány (Illési Enikő) és Hanna, az ügyvédnő (Cseh Annamária) történetei.

Ricsi egy támadást él túl, Virág egy a támadássorozatban részt vevő sráccal jön össze, Hanna pedig ügyvédként ezt a férfit védi majd… miközben a saját démonaival is meg kell küzdenie.

Természetesen (már majdnem azt írtam, hogy sajnos) ne várjunk egy Guy Ritchie féle szálösszefonódos történetkibontakozást, a szálak csak a jól látható pontokon érintik egymást, de higgyétek el, emiatt nem lesz hiányérzetetek.

Tudom, hogy jellemeznem kellene, de nagyon nincs könnyű dolgom. Nem csak a téma miatt, hisz eszemben sincs ítéletet hirdetni – azt már szerencsére megtették helyettem. Azért van nehéz dolgom, mert összefoglalóként nagyon könnyen lehetne legyinteni a Genezisre, darabosnak ható történetfelépítés, egyoldalúsággal vádolás és sorolhatnám az ellenérveket.

Mindez azonban maximum addig fordul meg az ember fejében, amíg el nem kezdi nézni Bogdán Árpád filmjét. Aztán nagyon gyorsan rájövünk, hogy ezekről szó sincs, mindenkinek megvan a maga tökéletes helye, s végül nagy igazságtételre sem lesz szükség ahhoz, hogy minden karakterünket közel érezzük magunkhoz.

A Genezis tehát véleményem szerint egy nagyon fontos mérföldköve a magyar filmeknek – ezzel együtt nem mondanám hibátlannak.

Amennyire ugyanis zseniálisak a képek és a beválogatott amatőr szereplők, ez annyira kiütközik a dialógusok egy részénél – nyersen fogalmazva leginkább addig tart a varázs, míg szereplőink nem szólalnak meg.

Ugyancsak muszáj kimondanom: sokak számára nem lesz felhőtlenül élvezetes ez a fajta filmélmény. Ami különlegessége folytán bizony nem a legkönnyebben fogyasztható – ezáltal pedig biztosan megosztó lesz. Ezzel együtt azt mondom: ezt látnod kell.

Látnod kell, mert egy nagyon fontos témát tár eléd, nem hétköznapi, de emlékezetes módon. S bár a legtöbbünkben van indulat és düh, én szégyenlem, hogy ez a film megszülethetett, mert megtörtént az, aminek nem lett volna szabad.