Overlord (2018) – kritika

Kicsit bátortalanul kezdek bele, mert magam sem tudom milyen megnevezéssel élve nem sértem meg az Overlord készítőgárdáját. Trash? B-film?

Pedig hát nevezzük nevén a gyereket: az Overlord egy trashfilm. Szerűség. B-film, de ezt úgy tessék érteni, hogy dicséretnek szánom. Bizony, most egy olyan bejegyzés következik, amiben a felhőtlen szórakozást dicsőítem és fejet hajtok Julius Avery munkája előtt.

Ez a műfaj ugyanis hemzseg a csapdáktól.

Ahogyan igazán intelligens vígjátékot, úgy emlékezetes trashfilmet csinálni is iszonyatosan nehéz, mert bár sokszor úgy tűnik, hogy egy “ereszdelahajamat” elég az üdvösséghez, erről valójában szó sincs. Nagyon vékony jégen táncolva kell végigvinni, úgy, hogy a rettentően kínos egyensúly megmaradjon.

Ne menjen át a néhol eszetlen szórakoztatás és lazaság gagyiba. A kettő között ugyanis óriási különbség van.

Lehet ezt úgy is jól csinálni, ahogy például Robert Rodriguez a Terror bolygóval, vagy épp Eli Craig a Trancsírákkal, de jusson eszünkbe a poénból született Machete és rögtön rádöbbenünk, hogy trash vonalon rengeteg úton elindulhatunk, de egyik sem garantál biztos sikert, sőt. Az esetek többségében a végeredmény tényleg trash lesz és a szó nem jó értelmében.

Az Overlord esetében számtalan ponton sikerült kézben tartani a gyeplőt. Avery-ék nem a rém komolytalan irányba indultunk el és a sztori úgy tudja komolyan venni magát, hogy az nekünk nézőknek teljesen természetesnek hat. Nincsenek erőltetett kikacsintások, nincsenek blőd poénok, csak egy sztori, a látvány és a látványos akció. Na de miről is szól a film:

A II. világháború partraszállást (D-nap) megelőző éjszakáján járunk, amikor egy apró amerikai alakulat a német vonalak mögé sunnyogva megpróbálja megsemmisíteni a nácik egyik rádióadóját, hogy elvágják a kommunikációjukat és ezzel jó nagy zavart keltsenek. Ámde a dolog balul sül el, a gépet találat éri, a banda jó része otthagyja a fogát, ráadásul a rádióadónak is helyt adó templomban a németek olyan kísérletezést folytatnak, aminek a fele sem tréfa.

Igen, élőhalott náci szuperkatonákról van szó.

Jó, tudom, ez így leírva nem hangzik túlságosan ígéretesnek, de nekem elhihetitek, ez csak így papíron béna.

Ami az igazságot illeti, szinte zavarban éreztem magam a film első és utolsó harmadában, annyira jól szórakoztam. Persze az egész alap nem túl mélyenszántó, de az Overlord vasmarokkal szorítja a néző kezét és magabiztosan vezet végig a történéseken.

Ahol kell, ott komoly, ahol kell azért humorral sem spórol, a látvány több, mint rendben van (szerencsére a költségvetés lehetővé tette, hogy ne kelljen mindenen spórolni), a lendület pedig nagyon sokáig kitart, egyedül a film közepénél ül le egy kicsit, de csak azért, hogy a finálé még nagyobbat üssön.

Kedves olvasóim, nem tudom és nem is akarom tovább ragozni: ha egy igazán jó trashfilmre, egy valóban szórakoztató cuccra vágytok, akkor irány az Overlord. Nem fogtok csalódni.