A Hunter Killer küldetés (2018) – kritika

Volt időszak, amikor kimondottan csíptem Gerard Butlert. Talán még azt is megkockáztatom, hogy benne láttam a jövő egyik nagy öregjét.

Ez valamikor a 300-Törvénytisztelő polgár időszakában lehetett, amikor még benne volt a potenciál, hogy csak forgatókönyv elolvasás után fogad el szerepajánlatokat. Aztán ahogy teltek az évek, úgy vált egyre bizonyosabbá, hogy erről szó sincs és Butler nem akar megragadni az A-listás sztárok között. Néha ugyan becsúszott egy-egy emlékezetesebb mozi (Géppisztolyos prédikátor, Gengszterzsaruk), de többnyire megmarad a Támadás a fehér ház ellen és az Űrvihar szintjén.

E két utóbbi alkotást azért is érdemes megemlíteni, mert a Hunter Killer küldetés nagyjából e két mozi ötvözete.

Mielőtt módszeresen elkezdeném szapulni a filmet, azt azért gyorsan idevésem, hogy ha egy pacifista, nyolcvanas évekre emlékeztető ‘majd a legkeményebb csávó megmutatja’ mozira vagytok kiéhezve és nem zavarnak a logikátlanságok, túlzások, technikai blődségek, csak szeretnétek két órára átérezni, hogy mennyire ámerikánise álom az egész, akkor jó helyen jártok. Ha pedig még az agyatokat is képesek vagytok teljesen kikapcsolni, akkor az sem kizárt, hogy némi szórakozásban is lesz részetek.

Nem veszett fejsze nyele tehát a Hunter Killer, csak tengeralattjárós akció-thriller-drámának pocsék.

Nagy sztorit ne várjatok: adott a parancsmegtagadós, nagyon macsó, nagyonnagyon Joe Glass (Butler), akinek be kell ugrania a tengeralattjárójába, miután egy orosz-amerikai bajusz összeakasztást követően az amerikai gépnek nyoma vész. A jó öreg Joe pedig fittyet hányva mindenre rendet is rak, ezúttal a víz alatt, megmenti akit csak meglehet, mellékesen megakadályozza hogy kitörjön a következő világháború, aztán köszönjük szépen, villany lekapcs, lehet ballagni hazafele.

Persze lehet ezt a fajta egysoros forgatókönyvű hőssztorit jól is csinálni, Stallonénak is ment, Schwarzinak is ment, hőskorában Bruce-nak is ment. Ezúttal ez nem ment.

Egyrészt azért, mert ha párba állítom egy Vadászat a Vörös Októberre mellé, akkor szemmel láthatóan ugyanazt kapjuk, csak épp lefénymásolva. Tudjátok, hiányoznak a színek, hiányoznak a részletek, csak a sablonelemek maradtak meg.

Ha pedig netalántán abba a hibába esnénk, hogy elkezdünk odafigyelni a filmre és taktikai, katonai, fizikai, vagy bármilyen más egyéb logikát keresve, akkor végképp elvesztünk, a Hunter Killer ugyanis módszeresen megtagadja ezeket és olyan égbekiáltó blődségekkel operál, ami még egy sima civilnél is kiveri a biztosítékot.

Hogy akkor mi a végső konklúzió?

Nos az, amit már az elején is mondtam. Ha kikapcsoljuk az agyunkat, nem keresünk összefüggéseket, logikát, akkor megeshet, hogy a film csupasz vázán elszórakozgatunk két óra erejéig.

Mint dráma, thriller, vagy ne adj Isten háborús film… nos így nézve a Hunter Killer értékelhetetlen.