Ami nem öl meg (2018) – kritika

Stieg Larsson Millenium trilógiája nem véletlen örvend óriási népszerűségnek. 

A regénysorozat sikere mellett a filmes adaptáció is meglepően jól sikerült, noha David Finchertől a néző nem is nagyon vár mást. Ellenben vártunk volna egy folytatást, amire voltak is tervek, sajnos azonban végül a projekt(ek) hamvukban holtak el, s a stúdió a reboot mellett döntött. Méghozzá egy olyan reboot mellett, ami meglehetősen ígéretesnek tűnt, hisz a rendezői székbe azt a Fade Alvarezt sikerült megnyerni, aki az Evil Deaddel és a Vaksötéttel már bizonyította, hogy nem kicsit ért a feszültségkeltéshez.

Hogy örömünk teljes legyen, Alvarez mellé sikerült megnyerni korunk egyik legkülönlegesebb és legtehetségesebb fiatal színésznőjét, Claire Foy-t a főszerepre, a reboot-folytatás alapját pedig a félhivatalos folytatás, az Ami nem öl meg adta.

Egy ilyen páros láttán pedig jogosan merülhet fel a kérdés: mi sülhet el balul? Egyáltalán elsülhet balul ez?

Főhősünk Lisbeth Salander (Claire Foy) egy ultramenő hacker, akinek a legújabb feladata hogy a nukleáris tölteteket élesítő szoftvert megkaparintsa. Küldetése (természetesen) sikerrel jár, ám a program végül a rosszfiúknál köt ki, és naná, hogy Lisbeth-nek kell(ene) elvinni a balhét.

Itt pedig akkor vissza is kanyarodnék az előbbiekben feltett kérdésemhez, miszerint mi sülhet el balul… nos tulajdonképpen minden, noha az Ami nem öl meg-nek vannak jó pillanatai, vagy sokkal inkább úgy mondanám, hogy vannak nagyon jól sikerült elemei.

Alvarezék ugyanis jól elkapták az atmoszférát (és ezen a ponton dicsérem meg a fényképezést is), és a komolyságra sem lehet panaszunk. Drámaibbnál drámaibb pillanatok váltják egymást, hősünknek kőkemény döntéseket kell meghoznia, egyszóval vérbeli krimi külsőt kapott az Ami nem öl meg. Ez egész odáig örömteli is, amíg nem kezdjük el kapargatni ezt a felszínt, mert amit alatta találunk, az sajnos jóval lehangolóbb.

A felszín alatt ugyanis egy jól átgondolt, okos(, és persze szövevényes) forgatókönyvnek kellene várnia minket, ennek azonban sajnos még csak a nyomát sem találjuk.

Helyette fogad minket ezernyi inkonzisztens információ, furán bevezetett és blőd módon elnagyolt szálak és karakterek (gondoljunk a családi szálra) és egy olyan filmes “gonosz”, aminél gyengébbet ritkán látni vásznon.

Amiért őszintén lehet haragudni a filmre, az az, hogy sokkal többnek akar látszani annál ami – ez pedig nézői szemmel lefordítva annyit jelent, hogy a készítők megpróbálnak minket hülyének nézni – erre pedig nincs bocsánat.

Az Ami nem öl meg ugyanis nem több egy egyszerű kriminél – a skandináv remekek nyomában sem érő intelligenciával, s ilyenformán nagyon nem hagy bennünk, nézőkben mély nyomot.