A férfi mögött (2017) – kritika

„Minden sikeres férfi mögött egy nő áll.”

Valószínűleg ez a közhely jutott eszébe a hazai forgalmazónak is, aki ennek a maga nemében egyedülálló filmdrámának ezt a címet adta. Az eddig 19 jelölésből 11 díjat besöprő film Meg Wolitzer: The Wife című bestsellere alapján készült, nagyszerű szereposztással, de erről még később szót ejtek.

1992-ben járunk Connecticut-ban, amikor a Jonathan Pryce (Trónok Harca) által megformált ünnepelt író, Joe Castleman értesül arról, hogy megnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Mellette van odaadó felesége, Joan Castleman, akit nem mellesleg Glenn Close alakít, nem is akárhogyan. A beavatatlan szem számára minden már-már émelyítően idilli: Nobel-díjjal megkoronázott csodás karrier, szerető feleség, már felnőtt gyerekek, hamarosan érkező unoka.

Ám a tudatalattinkban mégis ott motoszkál egy sötét gondolat, hogy valami nem stimmel, ezt leginkább Glenn Close nagyszerű színészi játéka ülteti el bennünk. Stockholmba érkezve egyre inkább érezzük, hogy az irigyelt látszat mögött valami évtizedeken átívelő titok feszíti szét a szereplőket.

Nem is kell sokat várnunk és Joan gondolatai visszarepülnek az időben egészen 1958-ig, amikor még lánykori nevén, Joan Archer-ként még csak egy tanítványa volt a már akkor irodalom professzor Joe-nak.

Végre megtudhatjuk mi az a sötét titok, amit teherként cipel a házaspár.

És meg is tudjuk, hogy a férfi – aki még hajlott kora ellenére is nagy nőcsábász – annak idején Joan miatt hagyta el a feleségét és a lányát. Ennyi lenne? Ez lenne az a nagy teher? Nem, itt még lennie kell valaminek, és ekkor felbukkan Nathanien Bone (Christian Slater) életrajzíró, aki szépen összerakta a puzzle darabjait és elmond egy teóriát a feleségnek és bingó, ez az, megvan.

Mondhatnám azt is, hogy „tudtam, csak nem sejtettem”.

Bár Joan mindent tagad, mégis végre összeáll a kép, világosság válik, miért is lelki sérült a maga módján a férj, a feleség, de még a fiuk, hogy miért olyan furcsa az apa és fia kapcsolata. És akkor cikázni kezdenek a gondolatok, még a film megtekintése után napokkal is, hogy vajon mennyire szerethette a nő a férjét, hogy több mint 30 éven keresztül mindent feláldozott a férje karrierjéért, még a sajátját is?

Vagy csak egy kis hógolyóval indult és a hazugság idővel lavinává vált, és beletörődve folytatta az alázatos feleség szerepet? Talán máskor, egy más korszakban másképp alakult volna, vagy talán egy másik, bátorító és nem pedig egy féltékeny, kicsinyes férj mellett sikeres írónő lett volna?

No de ezt döntse el minden kedves néző maga.

A film előkészületei 14 (!) évet vettek igénybe, emellett a szereposztás briliáns. Glenn Close nélkül ez a film nem lett volna ugyanaz, bizonyára ezért is jelölték Oscar-díjra az alakítását. Zseniális volt Jonathan Pryce is, aki több mint 100 filmben szerepelt már, mégis leginkább a Trónok Harca Főverebeként emlékszünk rá.

Érdekesség, hogy a fiatal Joe-t pedig az a Harry Lloyd személyesíti meg, aki Viserys Targaryen-ként szintén a Trónok Harcában láthattunk. A fiatalkori Joan-t Glenn Close lánya, Annie Starke játsza, így már nem is meglepő a kísérteties hasonlóság. A fiukat megszemélyesítő Max Irons pedig nem más, mint Jeremy Irons fia. Glenn Close és Jeremy Irons több filmben is, sőt még Broadway darabban is játszott együtt, hol szerelmespárt, vagy házaspárt, hol éppen testvérpárt.

A film olyan mélyen húzódó mesterien bújtatott párhuzamokat rejt (a kedvencem például James Joyce A holtak c. novellája, aminek utolsó sorait Castleman többször is idéz és a film végi történések közötti hasonlóság), hogy még azt a néhány filmes bakit is megbocsájtjuk, amit csak a szemfüles, de leginkább csak a svéd nézők vesznek észre.

Habár Glenn Close egy olyan banális szerepet, mint a 101 kiskutya Szörnyella De Frász-a is úgy tudott megformálni, hogy azért Golden Globe jelölést kapjon, mégis üdítő volt újra látni őt drámai szerepben. Február 24-én kiderül, hogy a most 7. alkalommal Oscar-ra jelölt színésznő végre díjra váltja-e a jelölést.

Méltó koronája lenne ez az idén 72 éves művésznő életművének.