Upgrade (2018) – kritika

Lehetséges 5 millió dollárból csodát művelni a sci-fik világában? Leigh Whannell szerint igen.

No és nem kerülgetem a forró kását: szerintem is. Az Upgrade egy remek példája annak, hogy egy jól kidolgozott koncepció mennyivel fontosabb az óriási büdzsénél. Pedig a film költségvetése még így is iszonyatosan meghökkentően alacsony, tekintve, hogy a látványvilágra és a díszletek igényességére egy árva szavunk nem lehet.

Az alapötlet az egyszerű, de nagyszerű kategória idei éllovasa. A jövőben járunk, amikor a technológia már átvette az uralmat nagyon sok minden felett. Főhősünk, a technofób Grey (Logan Marshall-Green, azaz a Tesco gazdaságos Tom Hardy) ennek a fejlődésnek értelemszerűen nem túlságosan nagy rajongója, ő még a jó öreg robbanómotorban hisz.

Pláne kellemetlenül érinti, amikor lebénulás után az agyába ültetett számítógép (Stem) vezérletével képes csupán mozogni. Tekintve azonban, hogy feleségét meggyilkolják, Grey bosszút esküszik – így nincs mit tennie, szüksége van Stem segítségére.

Mielőtt még arra asszociálnátok, az Upgrade csupán felerészben bosszúfilm – ne várjatok egy újabb John Wick-es kalandot.

Megkapjuk ezt a szálat is, sőt, azt is le merem írni, hogy az akciójelenetek simán felveszik a kesztyűt Wick ténykedéseivel, de ezúttal ebből jóval kevesebb jut, mellette szépen elfér egy sci-fi szál és a mesterséges intelligencia veszélyeinek boncolgatása is.

Mindezt nyers és szürke ízes-szagos köntösben kapjuk (amolyan nyolcvanas évek vége – Verhoeven utánérzésben) ami kimondottan jól áll a történetnek, ráadásul az MI-Grey kezdeti összecsiszolódás még 1-1 humoros pillanatot is tartogat, ami meglepően nem lóg ki a filmből.

A történetbe azonban ennél jobban nem mennék bele, annyira ugyanis (sajnos?) nem csavaros, hogy egy-egy spoiler eldurrantásával ne rontsam el az élményt. Igen, azt hiszem, ha mindenképpen fogást kellene keresnem a filmen, akkor ezt tudnám egyedül felhozni, de ez sem zavaró, egy icipicit sem, annyira magával ragadó az atmoszféra.

Az, ahogy hősünk arcára kiül az undor, miközben robotpontossággal intézi el ellenfeleit, az a 2018-as filmvilág egyik legemlékezetesebb pillanata. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy Whannell ügyesen tartotta a határokat és nem akart túl nagyot mondani.

Az Upgrade ugyanis az első perctől kezdve az utolsóig nagyon jól tudja, hogy mit akar elmesélni nekünk és azt szinte hiba nélkül meg is teszi.

Logan Marshall-Green lubickol a szerepében, a “csattanó” ül (pláne, ha közben nem feltétlen akarjuk megfejteni a talányokat), a mondanivaló és a végső tanulság pedig elgondolkodtató.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nem várok ennél többet egy sci-fi-től, és lám, fele annyiba került, mint a Kincsem. Nem csak a pénzen múlik az, hogy jó film lehet-e egy alapötletből, még egy olyan látványközpontú stílus esetében sem, mint amilyenben az Upgrade indult.

Őszintén remélem, hogy Whannell a közeljövőben egyre több lehetőséget kap majd és megörvendeztet minket még jó pár hasonlóan minőségi alkotással.