A rodeós (2017) – kritika

Nem gondoltam volna, hogy az év egyik -számomra- legfontosabb filmje egy aránylag lassú western lesz, amiben egy pisztoly sem sül el.

Aztán a meglepetés erejével le is csapott rám a Rodeós, ami ugyan nem lesz mindenki filmje, de akkor is azt mondom, hogy kivétel nélkül érdemes megnéznie mindenkinek. Chloé Zhao ugyanis úgy játszik a lélek húrjain, amire nagyon ritkán látni csak példát – ezúttal pedig nem csak ez a faktor passzol, hanem az összes. Mindjárt ki is fejtem miről beszélek.

A történet alapvetően nem tartogat eget rengető különlegességeket.

Főszereplőnk Brady Blackburn (Brady Jandreau) egy ízig-vérig rodeós. Ez az élete, ezért kel fel reggel és ezzel fekszik este. Minden ekörül forog, ez az első és legfontosabb alappillére életének.

Egy nap aztán balesetet szenved, esése következménye pedig egy olyan koponyasérülés, ami miatt soha többé nem ülhet lóra.

Itt vesszük fel a fonalat – azt a keserédes, szívbemarkoló fonalat, amire őszintén megmondom, nem számítottam. Ehhez persze nagyon nagyban hozzájárul Jandreau, aki tulajdonképp saját magát játssza saját maga történetében, de atya ég, akkor is! Minden pillanatán, minden rezdülésén ott a ki nem mondott, de állandóan megélt fájdalom, amit csak az érez, akinek rántották már ki végérvényesen a lába alól a talajt.

Mert van-e nehezebb dolog a világon, mint elengedni azt, akik vagyunk?

Végleg szembesülni azal, hogy az álmunk nem teljesülhet be. Hogy nem válhatunk azzá, akik valójában vagyunk? Hisz Brady élete a lovaglás, a rodeó, a préri.

Mihez kezdhet magával egy ilyen mikrokörnyezetben, ha az élete értelme egy csapásra megszűnik? Mire támaszkodhat?

A családra? Talán igen. Noha apja a nyers valójában nem foglalkozik Brady érzelmeivel, a maga módján támaszt nyújt. Egy sorstárs? Sokat segíthet persze. A beteg kishúg? Talán az egyetlen, aki őszinte mosolyt tud Brady arcára csalni.

De végül mint mindenkinek, akinek az életét egy hatalmas tragédia árnyékolja be, Bradynek is magának kell megbékélnie a sorsával.

És ez az az út, amit Chloé gyönyörűen vászonra vitt. Szívbemarkolóan, megrendítően, lélekölően, de gyönyörűen. Brady Jandreau játéka pedig egyszerűen eszméletlen.

Ezt a filmet pedig látni kell, mert látni érdemes. Ugyan nem vár ránk akció, sokkal inkább a lélek játéka ez, de azon kevés alkotás egyike, ami után többek leszünk, amiből tanulni lehet, még ha felvidítani nem feltétlen fog minket.