Barátom, Róbert Gida (2018) – kritika

Bő negyven év után egy élőszereplős-animációs kombóval elevenítjük fel Micimackó kalandjait.

Mármint nem a csacsi öreg medve életét, hanem az 1977-es rajzfilm történéseit. Noha azt bátran le merem írni, hogy szerethetőségben (igen, talán ez a leginkább találó kifejezés) nem képes felnőni a nagy elődhöz, Marc Forster filmje egy nagyon kedves kis költemény lett.

Róbert Gida (azaz Christopher Robin, akit Ewan McGregor kelt életre felnőtt. Maga mögött hagyta a keserédes gyermekkort, a Százholdas Pagonyt, a jól ismert barátait. Ez az élet rendje – mondhatnánk, hisz tényleg így van. Azonban ahogy az sok emberrel megtörténik nap, mint nap, Róbert Gidából egy keserédes felnőtt válik, aki igazán az élet egyetlen aspektusát sem élvezi és egyikben sem sikeres.

Így suhannak el az évtizedek, mígnem aztán egy totális véletlennek köszönhetően a csacsi öreg medve Londonban találja magát és jól megkavarja a szálakat – hogy aztán végül Róbert Gida persze hazatérjen.

A cikket nem véletlenül kezdtem az 1977-es rajzfilm emlegetésével: a Barátom, Róbert Gida ugyanis rengeteg merít a fent említett klasszikusból.

Ha valakit ez esetleg zavarna (engem speciel nem), akkor úgy is fogalmazhatok, hogy túlságosan is sokat, gyakorlatilag a Pagony lakói ugyanazokat a kalandokat élik át, mint a rajzfilmben. Mivel egy Róbert Gida (és lánya) visszatér a gyerekkorba történetet álmodtak meg a készítők, ez egyáltalán nem probléma, főképp azért nem,

mert bár se a hasonló hibrid filmeket, se Micimackót nem szeretem különösebben, a film mégis magával tudott ragadni és működött.

Forsterék ugyanis nagyon jól megtalálták az egyensúlyt. A Barátom, Róbert Gida egyszerre szól gyermeknek és felnőttnek (bizonyám!), s egyszerre képes elhitetni velünk, hogy van kiút a szürke felnőtt hétköznapokból és elő tudjuk csalogatni magunkból a gyermeket – és egyszerre varázsol el a nagybetűs mese. Tanít és szórakoztat – azt hiszem ezzel mindent elmondtam, ennél többet nem nagyon várhattunk a filmtől.

Ewan McGregor pedig zseniális választás volt: játékából süt az, hogy maximálisan élvezte a forgatást és a rá szabott karaktert, a szemünk előtt bontakozik ki belőle az a kiskölök, aki napjait oly rég a Százholdas Pagonyban töltötte – és vele együtt mi, nézők is úgy érezzük, hogy ledobva az igát, a legszívesebben velük együtt szaladnánk inkább a mezőn.

Sajnos a varázs a film végére egy picit megkopik, de ezen kívül komolyabb hibát nem tudnék felhozni.

Pontozásilag most egy picit felfelé kerekítettem, leginkább azért, mert én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire el tudott varázsolni a film – sokkal jobban, mint ahogy azt előre vártam volna.

Ha egy szép történetre vágysz, ne riasszon el az élőszereplős alkotásba oltott animációs megoldás, de még az se, ha esetleg nem szívleled különösebben Micimackó világát – hidd el, ez a film utat talál a szívedhez.