Felhőkarcoló (2018) – kritika

Dwayne “a Szikla” Johnson az elmúlt években végigjárta a nagykönyvben megírt hollywoodi álomutat.

Szárnyát bontogató B-filmes statisztából az egyik (szó szerint is) legnagyobb szupersztárrá nőtte ki magát, aki folyamatosan szállítja a blockbustereket. Mi a titka?

Nos azt hiszem, hogy egyértelműen a szerethetősége a legnagyobb fegyvere Dwayne-nek. Nem mondom, hogy rossz színész, de azért nem vele forgatnám a Philadelphia remake-et. Amit csinál az nagyon jól áll neki, s rendkívül ügyesen ráérzett arra, hogy kizárólag pozitív hősként tűnjön fel a vásznon, így mostanra ha az ember meglátja, akkor egyértelműen pozitív érzései támadnak. Szeretjük na. De ez nem a véletlen műve, ez egy nagyon jól felépített marketing.

Amihez még csak az sem kellett, hogy különösebben kitűnő filmeket szállítson. A Jumanji tényleg hatalmas meglepetés volt (sokan orbitális buktát jósoltak), de a Rampage, a Baywatch, a Törésvonal -hogy csak párat említsek az elmúlt évek terméséből- mind egy kaptafára készültek. Innen-onnan összekalapozott forgatókönyv, vicces beszólások, jó dramaturgia, szerethető karakterek. Ennyi kellett, nem több.

A Felhőkarcoló tökéletesen illik ebbe a sorba.

Adott egy lesérült (protézises) figura, akiből egy csapásra hős lesz. Nem csupán a világ legszipiszupibb felhőkarcolóját kell megmentenie, de az épületben rekedt családját is ki kell húznia a slamasztikából. Ehhez emberfeletti képességekre van szükség, szerencsére a Szikla ezeknek nincs híján. Ráadásul az sem gátolja, hogy problémái vannak végtagügyileg – sőt, épp ellenkezőleg. Ő ebből is csak előnyt kovácsol.

Nem először fordul elő (és gyanítom nem is utoljára), hogy a filmesek erősen támaszkodnak Dwayne nem mindennapi fizikumára, ezáltal olyan tulajdonságokkal ruházva fel őt, amik…. nos…. ellentmondanak a fizika törvényeinek.

Alapesetben ezen kuncog az ember egy jót, majd kikapcsolt aggyal és tátott szájjal nézi tovább a filmet. Ez a Felhőkarcoló esetében egy icipicit nehézkesebb. Az alapfelállás és a mondanivaló ugyanis azt sugallná, hogy a film legfőbb üzenete az, hogy egy sérült emberből is lehet hős. Nos ez mind szép, a hiba csupán annyi, hogy ezt nem úgy kellett volna vizualizálni, hogy a protézises főhős Superman keménységű. Ezzel ugyanis fuccs az egész üzenetnek, marad a színtiszta akció.

Oké, kisírtam magam, most jön a jó hír.

A Felhőkarcoló ugyanis ezt leszámítva (mármint hogy emberünk tulajdonképpen egy gép) tényleg szórakoztató. A film eleje szépen beránt, utána pedig nem ereszt. Ha el tudjuk engedni a fizika iránt érzett fura, racionális vonzalmunkat, akkor jó másfél óra bűnös élvezet vár ránk. A Felhőkarcoló a látvánnyal operál elsősorban és erre nem is nagyon lehet panaszunk.

Az akció pörgős, Rock megteszi amit meg kell tennie (néha persze többet is), a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát.

Őszinte leszek: én egy ilyen mozitól nem várok többet. Bár ezúttal a humort mellőznünk kell, ennek ellenére ahogy a Rampage is elvitt, úgy ezen is jól szórakoztam, kikapcsolt, elterelte a figyelmem a világ gondjairól. Na ebben nagyon jó Dwayne Johnson és épp ezért szeretem annyira.