Az igazi csoda (2017) – kritika

Amikor először láttam Az igazi csoda előzetesét, az ugrott be, hogy egy újabb dráma, amiben a legfőbb cél, hogy a néző jól telesírja a zsebkendőjét és lelkiekben összetörve távozzon a moziból.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Szerencsére a jobbik felem rábeszélt, hogy nézzük meg, én pedig annak ellenére sem vitatkoztam, hogy (és most egy őszinte vallomás következik) Owen Wilsonért nem vagyok oda, Julia Robertset pedig kimondottan nem szeretem.

Stephen Chbosky személyében azonban a legjobb emberhez került a 2012-es Csodácska feldolgozása, immáron végérvényesen bebizonyosodott, hogy az Egy különc srác feljegyzései nem a véletlen műve volt, hisz ezúttal (is) képes volt lélekkel megtölteni egy alapvetően nem könnyű témát, mindezt úgy, hogy a giccs szele csupán épphogy érinti a filmet.

Főszereplőnk az ötödikes, Treacher Collins-szindrómás Auggie (Jacob Tremblay), aki eltorzult arca miatt eddig nem nagyon járt közösségbe. Szülei jobbnak látták, ha fiúkat nem teszik ki a gyerekek (egyébként meglepően erőteljes) gonoszságának.

Az ötödik év azonban egy fordulópont az iskolában: új osztály, új közösség, Auggie-nak most van a legnagyobb esélye arra, hogy beilleszkedjen, hisz a későbbiekben már egy kialakult társaságba kellene beleszoknia, ami sokkal nehezebb ügy.

A kezdet természetesen nem könnyű, de a kisfiú idővel megtalálja a helyét, még barátokra is szert tesz, az empátia és a szeretet pedig -ahogy ismét bebizonyosodik- minden falat képes ledönteni.

Oké, kis gonoszsággal azt is mondhatnám, hogy ez alapvetően egy meglehetősen sablonos történet. Ez talán így is van, szerencsénkre Az igazi csoda valódi értékét nem is maga a sztori, vagy az abban rejlő csavarok szolgáltatják, hanem egyfelől a zseniális Jacob Tremblay játéka, másrészt pedig az, ahogy Chbosky képes az érzelmeinkkel bánni.

Mert bár tényleg nagy félelmem volt, hogy a témából adódóan itt egy lelki-érzelmi kifacsarásról lesz szó, a film jóval több ennél. Az érzelmesebb pillanatokat remekül oldja egy-egy (odaillő) poénnal, és a receptből Stephen és csapata egy olyan dramedy-t főzött, amire rég nem volt példa.

Folytathatnám hosszasan, de csak magasztalnám még hosszú sorokon át, ami azt hiszem, hogy felesleges időpazarlás lenne. Egy megkapó érzelemvilágú igazi mestermű Az igazi csoda, egyetlen bánatom van csupán a filmmel kapcsolatban: épp 10-15 perccel hosszabb lett a kelleténél és Chbosky nagyon nem tudta elkapni a megfelelő lezárás pillanatát.

Kétszer is túlnyújtja az utolsó utáni pillanatot és ezekben a percekben el is önti a vásznat a teljesen indokolatlan giccses cukormáz – ez azonban túl kicsi hiba ahhoz, hogy a megelőző másfél órányi csodát elrontsa.

Összességében tehát ha egy érzelmes, ámde minden ízében szerethető drámára támadna kedved, akkor válaszd nyugodtan ezt a filmet, műfaján belül az utóbbi évek egyik legjobbja!