Humor Me (2017) – kritika

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra igenis tud örömteli lenni, amikor egy álmos vasárnap délelőtt becsúszik egy olyan film, ami a gyerekkoromat idézi.

Biztos értitek mire gondolok. Az álmos reggelekre, amikor úgy keltünk föl, hogy félután négykor vár a Disney mesedélután, de azért nyomjuk be a tévét, hátha adnak valami kedves kis filmet, amivel el lehet ütni az időt még a házi megírása előtt. Fújj, holnap már suli van, megint kezdődik a hét… sebaj, ma még kiélvezem az édes semmittevést.

Ezeket a napokat szerettem a legjobban gyermekkoromban. És akkoriban volt még divat, hogy olyan filmeket játszottak a tévék hétvégente, ami elé az egész család le tudott ülni, amiben volt némi mondanivaló, egy kis humor, nem akarták megváltani vele a világot, nem a látványra építettek, csak emberekre és az ő történetükre.

Noha a Humor Me a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető egész estét családi Disney filmnek, valahogy mégis ilyen élményt hagyott bennem maga után.

Láttam egy filmet, másfél órára kikapcsolt, s noha nincs olyan eleme, ami az élvonalba emelné, mégis szerettem. Mert kedves, mert bájos és mert képes volt a maga módján megszólítani. És az a film, ami meg tud szólítani, az a barátommá lesz. Ha csak másfél órácskára is, de a barátommá lesz.

A Humor Me (nem nehéz kitalálni) egy vígjáték. Némely pillanatban meglehetősen gonosz humorral, legtöbbször elcsépelt egypercesekkel operál, de Sam Hoffmann elsőfilmesként ügyesen hozta magával a régi tapasztalatokat (olyan filmeken dolgozott, mint a Holdfény királyság, vagy épp az Idétlen időkig) és ügyesen lavírozik az érzelmek és humor mérlegén.

Mert hát nevessünk… hisz ez csak az élet.

Főhősünket (a mindig remek Jemaine Clement) elhagyja a felesége és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az asszony a szerelemmel együtt visz mindent. Így hát Nate kénytelen elköltözni, s mivel jobb nem akad, apjához bútorozik, aki egy idősek lakta közösségben tengeti nyugdíjas éveit.

Tudjátok, Amerikában ezek azok a kertvárosi részek, ahol egyforma házak előtt egyforma gyepen állnak egyforma golfkocsik.

Hogy ez még ne legyen elég nagy csapás, a fater Bob (Elliott Gould) elég nagy troll és nem igazán hajlandó komolyan venni az életet, humorának fő célpontja pedig ki más is lehetne, mint imádott fiacskája.

Ez az alapfelállás pedig ezernyi helyzetkomikumra ad lehetőséget, melyből a készítők rengeteget el is lőnek. Sajnos azt állítani hazugság lenne, hogy a poénok eredetiek lennének,, ettől függetlenül hellyel-közzel (köszönhetően az atmoszférának és a két főszereplő közötti kémiának) működnek és Hoffmannak sikerült egy nagyon jó hangulatot teremtenie, ami a film végén csak kicsúcsosodik.

Ennél többet viszont nem ígér és nem is teljesít a film. Ne várjunk fordulatokat, csavarokat, meglepetéseket, mert csalódni fogunk. A Humor Me egy picinyke szelet az életből, de pont ezért is annyira szerethető.