Pappa pia (2017) – kritika

Az ember fia ilyenkor tud igazán mérges lenni. Amikor azt látja, hogy képesek a mi fiaink jó játékra (hát gondoljunk az EB csoportmeccseire), aztán meg újra jön a rég látott forma és a törpeállamok is elgyaláznak minket.

Jó, ez a focis hasonlat egy kicsit sántít egy musical véleményezésénél, de azt hiszem, hogy hirtelen nem jut eszembe találóbb.

Mert a magyar film tekintetében tényleg megfigyelhető némi javulás – hogy aztán a hozzám hasonló elbizakodottakat egy csapással visszarántsák a jó magyar anyaföldre… egy Pappa Piával.

Hogy nekem hetekig nem esett le (!) hogy ez a cím ez a Mamma Mia-ra való reflektálás, az hatalmas szégyen, tudom. Abban még nem egyeztem meg magammal, hogy ez rám nézve szégyen, mert ennyire nem vág az agyam, vagy a készítőkre, hogy egy ekkora bóvlit be mertek játszani.

Mert hogy őszinte legyek, felmerült bennem a gondolat így utólag: talán azért nem esett le a párhuzam, mert még a tudatalattim sem feltételezte, hogy ezt valaha meg merik lépni.

De meg merték, és a cím még a legkisebb rossz azok közül, amik a filmet sújtották.

Jómagam nem vagyok musical rajongó, de nem is zárkózom el a műfajtól – van jó pár amit kimondottan szeretek, időről-időre meg is nézek. Szerettem a Kaliforniai álmot is, mert a minőségi zene mellé egy egyszerű, ámde nagyon szépen megkomponált történetet kaptunk (még ha egy kissé talán túlzottan is rózsaszínűen, de ez már tényleg nagyon szubjektív).

Musicalt csinálni nagyon nem egyszerű feladat, pláne akkor, ha szeretnénk, hogy a végeredmény igényes legyen. A Made in Hungária sikeresen megugrotta ezt a lécet, és nem akarok spoilerezni, de kénytelen vagyok, szóval: a Pappa Pia nagyon nem.

A történet unalomig ismert és faék egyszerűségű: Tomi (Szabó Kimmel Tamás) hazalátogat rég nem látott öregapjához, Papihoz. A rég hátrahagyott gyerekkori idillnek azonban nyoma sincs: a csúf-gonosz Wizy (Stohl Buci), a minden hájjal megkent bizniszmen rá akarja tenni mocskos kis mancsát az öreg csónakházára. Tomit azonban nem kell noszogatni, nekilát, hogy helyrebillentse az egyensúlyt, megmentse az öreg vityillóját, móresre tanítsa Wizy-t, na meg nem mellékesen visszaszerezze szerelmét.

Minden adott volt ahhoz, hogy egy szórakoztató bulifilmet csapjanak össze ebből az alapanyagból, megspékelve egy adag jó magyar muzsikával.

Ehhez mindössze jó karakterekre, magával ragadó betétdalokra, némi minőségi humorra és folyamatosan haladó sztorira lett volna szükség. Ami a karaktereket illeti, Szabó Kimmelnek még mindig jól áll a sármőr laza srác szerepe, ahogy Buci is zsigerből hozza a rohadékot – sajnos a többiek inkább csak asszisztálnak, meglehetősen súlytalanul.

Ami a betétdalokat illeti, azzal sem megyünk messzire. Noha az elsődleges szerep a lazaságé, hisz bulivaaaan, a zenei betétekre is inkább a kínos jelzőt tudnám ráhúzni, mintsem az emlékezetest. Nem tervezném hosszasan ekézni a filmet, így hát röviden kitérnék a humorra is: az első beszólástól az utolsóig, a nyitójelenet cameojától a záróakkordig tényleg… rettentően kínos, falunapos, tömegtermékes, igénytelen.

Magyarország kis piac, itt tényleg nem egyszerű nagy tömegeket megszólítani, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, nagyon le kell adni az igényekből – de ennyire talán mégsem.

Mert így a Pappa Pia nem több, mint egy bazári blöff, amivel könnyen be lehet rángatni az átlagpolgárt a mozikba, de ha véletlen nem kikapcsolt aggyal ülünk be a moziszékbe, akkor nagyon hamar tudatosul bennünk, hogy az utóbbi évtized egyik, ha nem a legsilányabb magyar produkciójához van szerencsénk.

Az pedig, hogy ezt a filmet is ugyanannak a Csupó Gábornak köszönhetjük, akinek a keze munkáját dicséri a Híd Terabithia földjére, az kis túlzással megemészthetetlen.