Ezért biztos sokatok haragjának a kereszttüzébe kerülök majd, de őszintén mondom: nem volt még ilyen egyszerű dolgom amikor Star Wars moziról kellett véleményt formálnom. Ron Howard filmje ugyanis épp olyan, mintha kimondottan nekem készült volna – no persze azért a keményvonalas rajongókra is gondolnom kell, úgyhogy megpróbálom visszafogni a lelkesedésem.
Az ugyanis a nagy helyzet (akik követik régóta az oldalt, azoknak talán nem mondok újat), hogy én nem kimondottan vagyok oda a Star Wars-ért. Nincs különösebben semmi bajom az univerzummal, egész egyszerűen csak nem hoz lázba. Szégyen, nem szégyen, a régiekkel is ez a helyzet, a New Hope-nak háromszor kellett nekiállnom, mire képes voltam végignézni elalvás nélkül.
Nem tagadom, megvan a bája, végül nem is éreztem elpocsékolt időnek, de nagyon nem érzem át azt a kultuszt, ami övezi – a hiba azonban nyilvánvalóan bennem van. Ezzel együtt minden új SW mozit megnézegetek, van amelyik jobban leköt, van amelyik kevésbé – a Rogue One például kimondottan tetszett.
Aztán jött Ron Howard, no meg a számtalan probléma a forgatás körül, végül a rendkívül baljós hírek a premiert követően – én pedig óriási nyugalommal ültem be a Solo: Egy Star Wars-történet-re és még a nem létező elvárásaim ellenére is hatalmasat csalódtam, méghozzá pozitívan.
Mert az ifjú Han Solo kalandja éppolyan lett, mintha Harrison Ford fiatalságából húzták volna elő. Mármint hangulatilag.
Nem, szó sincs arról, hogy Alden Ehrenreich akárcsak megközelítené Fordot, már csak azért sem, mert számomra ő egy etalon, Csernák Jánossal karöltve a legjobb, ami a filmtörténelemben valaha történt. Sőt… de erről majd egy kicsit később
Amiért én szerettem a Solo-t, az pont az a könnyedség, amiért annyi SW rajongó ki nem állhatja.
A fiatal Han Qi’rával (Emilia Clarke), a barátnőjével próbál menekülni a zsarnokok elől, tervük azonban félig kudarcba fullad. Míg a szemfüles ifjúnak sikerül meglépnie, a lányt elkapják. Han megesküszik, hogy a lehető leghamarabb visszatér és kiszabadítja szerelmét.
Ehhez azonban nagyon hosszú és rögös út vezet, keresztül a birodalmi seregen (ahol megismerkedik Chewbaccával), kasul egy igen veszélyes rabláson, ahol Beckett-tel (Woody Harrelson) dolgozik együtt, végül egy még veszélyesebb rablásig, ahol már Lando Calrissian (Donald Glover) is beszáll a buliba, természetesen a Falcon fedélzetén.
S bár én, mint SW rajongónak semmiképp sem nevezhető kalandfilmimádó is érzem, hogy a Solo-nak valójában hiányzik a szíve ( a Star Wars szíve!), ha egy űr-kalandfilmként tekintek rá, akkor mégis simán beszippant a varázsa.
Mert ez a film (és ezt biztos sokan vitatjátok majd) nem akar többnek látszani annál, ami. Egy könnyed kaland egy imádni való szélhámossal, valódi tét nélkül.
Mert izgulni igazán egyetlen pillanatig sem kell. Tudjuk jól, hogy kiknek nem eshet bántódása, így a kaland véletlenül sem megy át élet-halál kérdésébe. Nekünk nézőknek marad az akció, a kikacsintások és a felismerés, hogy a szerelem minden akadályt legyőz. Vagy valami ilyesmi.
Azzal együtt, hogy jól szórakoztam, teljes megértem a rajongók fanyalgását. A Solo nagyjából semmit nem tesz hozzá a SW világához – s bár ez engem tényleg egy cseppet sem zavart, az már igen, hogy a pletykák, miszerint Ehrenreich nem volt a legjobb választás a főszerepre, igaznak bizonyultak.
Alden ugyan rendkívül szimpatikus, ámde meglehetősen pocsék színész, nagyjából annyi arckifejezéssel, mint amennyi Steven Segalnak van. Továbbmegyek: sajnos ugyanez a véleményem Clarke kisasszonyról is, aki a Trónok Harcában teljesen rendben van, szeretjük-imádjuk, de amúgy a tehetség osztogatásánál nem állt kétszer sorban, ez az összes eddigi filmszerepében túlságosan kiütközött.
Egy szó mint száz: ha az Utolsó Jedik által okozott csorba kiköszörülését várnád, akkor kerüld el messzire a Solo-t, de ha egy könnyed kalandfilmhez volna kedved, akkor ess neki nyugodtn, nem fogsz csalódni.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!