Az immáron tíz éves Hívatlanok nem reformálta meg a slasher műfajt, de összességében egy jól felépített horrort szállított Bryan Bertino, ami a bevételeken is meglátszott: az alig 10 milliós büdzsé kilencszeresét termelte vissza a mozi, ezek a számok pedig folytatásért kiáltanak – pláne ebben a zsánerben.
Hogy miért kellett eltelnie egy évtizednek a második epizódig, az számomra rejtély. Egyfelől azért, mert ennyi idő alatt bőven kikopik a nézők fejéből az első mozi létezése is, másfelől pedig azért, mert nehezen érthető, hogy min kellett ennyit kotlani. Hisz legyünk őszinték: a Hívatlanok nem kimondottan a furmányosan megírt forgatókönyvvel lett sikeres.
A recept egyszerű volt: egy fiatal párt három vadidegen szép lassan teljesen kiidegel. Eleinte csak képletesen, aztán szó szerint.
Ennyi. Nincsenek miértek, nincsenek okok. Cserébe van jól felépített feszültség, a néző képes volt úgy-ahogy beleélni magát a történésekbe, ennyi pedig bőven elég volt a sikerhez.
Egy ilyen egyszerű alapötletet pedig végtelen + 1 alkalommal el lehet lőni (lásd: bármelyik horror franchise az elmúlt évtizedből). Nekünk mégis tíz évet kellett várni arra, hogy ezt valaki meg is tegye.
Nos kerestem-kutattam, hogy ezt a rengeteg időt vajon mire használták fel, de hogy őszinte legyek, nem igazán jöttem rá menet közben. A türelmetleneknek elöljáróban csak annyit mondanék, hogy a Hívatlanok 2 is a szokásos folytatás-betegségben szenved, nevezetesen arra gondolok, hogy sokkal gyengébb eresztés, mint az elődje.
A történet hellyel-közzel ugyanaz. Ezúttal egy család esik áldozatául a hívatlan vendégeknek, sajnos azonban az első negyedórát követően a film mint horror megszűnik működni.
A cselekményt ugyanis semmi más nem viszi előre, mint áldozataink megmagyarázhatatlanul ostoba döntései. Egyszerűen teljes mértékben életszerűtlen, hogy egy család (és egy családapa) így viselkedjen, szánt szándékkal veszélybe sodorja a többieket, direkt teremtsen lehetőséget az elhullásra. Ez pedig nem egyszer fordul elő, hanem folyamatosan.
Emellett az első részben oly jól működő feszültségfelépítés is tovaillant. Noha Bertino íróként közreműködött a folytatásban, a rendezői széket átvállaló Johannes Roberts a legkevésbé sem ért a feszültségkeltéshez.
Nem járja végig azokat a lépcsőfokokat, amelyek szépen adagolva magával rántják a nézőt, helyette ajtóstul ront a házba. Ezt pedig már ezerszer láttuk, ráadásul 20-30 évvel ezelőtt.
Összességében maximum guilty pleasure-ként értelmezhető a Hívatlanok 2, horrorfilmként nagyon nehezen. Jókat lehet derülni a haverokkal az ostoba döntéseken amiket szereplőink folyamatosan meghoznak, s közösen mégsem olyan kínos az az elégtétel, amit akkor érzünk, amikor elnyerik méltó jutalmukat a film során.
Mert főszereplőinkért izgulni egy pillanatig sem tudunk. Ez pedig teljesen megöli a filmélményt.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!