Nyúl Péter (2018) – kritika

Will Gluck nagyon érti azt a fajta humort, amire még hónapokkal-évekkel később is mosollyal az arcunkon gondolunk vissza. A Könnyű nőcske és a Barátság extrákkal után ezúttal egy tősgyökeres, ízig-vérig angol meséhez nyúlt – ráadásul milyen remek érzékkel.

Nem akarom hogy azt higgyétek, hogy pillanatnyi lelkesedésem okozta mámorban írom a dicsérő szavakat, ezért vártam egy napot, mielőtt billentyűzetet ragadtam és tekintve, hogy a véleményem mit sem változott az eltelt időszak alatt, azt hiszem nyugodt szívvel leírhatom: a Nyúl Péter az év egyik legnagyobb pozitív meglepetése volt számomra.

Nem, a film közel sem tökéletes, nem váltja meg a világot, nem lesz mérce a következő évtizedekben.

Viszont olyan szórakozást nyújt, amit a legmerészebb álmomban sem vártam volna. Tényleg. Teljesen őszintén mondom. Volt szerencsém a trailerhez még jóval a film megtekintése előtt, egyértelműen azt a látszatot keltette, hogy kapunk egy teljesen leegyszerűsített gonosz emberke vs. nyúlcsapat filmet, ahol az egymás szívatásában kis is merülnek a történések.

Nos ez félig-meddig valóban így van. A történet rendkívül egyszerű, rendkívül klisés, de ahelyett, hogy ezen húznánk a szánkat, azonnal felnevetünk, hisz a narrátor rögtön a képünkbe vágja, hogy igen, tudnak róla. Ez egy ilyen pofonegyszerű kis történet.

Péter (igen, a nyúl) és a többiek McGregor-ékhoz járnak kajálni – jól sejtitek, anélkül, hogy bárki szívesen látná őket, ennélfogva előfordul, hogy a vacsora némi veszélyt hordoz magában-. A jó világnak akkor szakad vége, amikor az öreg McGregor feldobja a papucsot és a házba beköltözik az ifjabb ugyanezen a néven. Thomas ugyanis sokkal kevesebb empátiával és jóval nagyobb vadászösztönnel rendelkezik apjánál, így a nyulak vacsorája -és maguk a nyulak is- egyre nagyobb veszélybe kerülnek.

Nagyfülű barátainkat azonban nem kell félteni, bátorságból, pimaszságból és ötletekből nem szenvednek hiányt, úgyhogy felveszik a kesztyűt és a bűbájos szembe szomszéd, Bea párfogásában  megpróbálják megleckéztetni az újonnan érkezett lakót.

Élőszereplős animációs film.

Ha van egy műfaj(i keveredés), aminél nagyon nehéz leküzdenem az ellenérzéseimet, akkor az kétségkívül ez. Nem véletlenül: számtalanszor sült már el balul ez a mix, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Gluckéknak sikerült.

Az állatok kellően élethűek, de egy pillanatig sem felejtjük el, hogy egy mesével van dolgunk. Ugyanakkor mégis, hiszen a klasszikus Nyúl Péter történetet sikerült átalakítani modern kori vígjátékká, és messze ez a legnagyobb erőssége a filmnek. A humora.

Szívem szerint azt mondanám, hogy ez egy felnőtteknek készült mese, mert vitathatatlanul jobban kacagtak a felnőttek, mint a gyerkőcök, de mégsem így van. Egyrészt az apróságok is imádták (legalábbis a teremben lévőkön ez látszott), másrészt pedig egyetlen egy felnőtt poén sincs a filmben, egyszerűen csak a nagyok agya gyorsabban vág és nekünk jobban átjön az összes geg.

Amikből rengeteg van. Tényleg. Egymás után jönnek a helyzetkomikumok, a kitekintések, kamerába nézések, elvont poénok, régi vágású angol humor, van itt minden.

Ráadásul a legtöbb poén kellően friss, eredeti, nem hat elcsépeltnek. Egyszer-egyszer persze becsúszik egy-egy fárasztóbb, de ha a kerek egészet nézem, akkor bizony rég nevettem ennyit. Nem mesén, hanem egész estés filmen. Mi ez, ha nem totális siker?

Nem is tépem tovább a szám, mert nincs értelme. A Nyúl Péter jött, látott, és győzött, minden szempontból remek mese és remek film lett, amin rengeteget lehet nevetni – felhőtlenül. Ha valami ilyesmit keresel, akkor bátran merem ajánlani, ebben nem fogsz csalódni.