A hihetetlen család 2. (2018) – kritika

Brad Bird egy istenáldotta zseni. Persze haragudhatnánk rá, mert nagyon nem az a kapkodós fajta, de azt hiszem, hogy mint minden esetben, a minőség a filmek esetében is előbbre való a sebességnél.

Bird-nek szűk húsz év alatt hat film került ki a kezei közül, ez amolyan Tarantinos sebesség. Szerencsére nem csak a tempót, hanem a nívót tekintve is áll a hasonlítás – mondom ezt annak ellenére, hogy valószínűleg sokkal, de sokkal többen ismerik Quentin nevét, mint Bird-ét. Ha már a munkásságukat vetjük össze, akkor ebben nem vagyok olyan biztos.

Az 1999-es Szuper haver mindenkinek belopta magát a szívébe, kötve hiszem, hogy lett volna olyan gyerek-felnőtt, aki ne morzsolt el egy-két könnycseppet az Iron Giant-nek köszönhetően. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ezzel a klasszikussal már akkor megmutatta Brad, hogy nem akármilyen tehetség, hisz debütáló filmnek azért ez több, mint erős.

Öt évvel később aztán jött a Hihetetlen család, amelyet szintén író-rendezőként jegyzett és egy csapásra a legnagyobbak közé emelkedett. 2004-ben, még a szuperhősfilmek berobbanása (gondoljunk csak vissza, ekkor még a Vasember is négy év távolságra volt) előtt ellopta a szívünket Mr. Irdatlan és családja. Nem érzem szükségét annak, hogy túlságosan bő lére eresztve fényezzem a Hihetetlen családot, hisz mind láttuk, tudjuk mennyire zseniális volt, mennyire magával ragadó, bűbájos, tanulságos, megható – egy szóval mindaz, amiben a Disney-Pixar annyira jeleskedik azóta is.

2004-ben pedig 633 millió dollár szép bevételnek számított, egész pontosan az ötödik helyre volt elég, megelőzvén a Harry Potter harmadik részét, ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Nem csoda, hogy a rajongók türelmes várakozó állásba helyezkedtek: egy minden szempontból sikeres mozi esetében nem nagyon van ok izgulni a folytatás miatt.

Aztán ahogy teltek-múltak az évek, úgy csökkent a remény is, hogy visszatér a csipet-csapat. Pedig a közel másfél évtizedes szünetnek nagyon is kézzelfogható -noha manapság már furán hangzó- oka volt.

Egyszerűen keresték azt a történetet Bird-ék, amit érdemes elmesélni.

Nem esze nélkül beleszaladni egy folytatásba csak azért, mert úgyis pénzt hoz a konyhára, hanem kivárni, amíg összeáll a tökéletes forgatókönyv. Hogy ez végül sikerült-e, és megérte a 14 év böjtölést?

Azt hiszem igen és legfeljebb a bennem lévő, időközben felnőtt gyerek tiltakozik csupán nagyon halkan. Mert ha ezt a 13 évvel ezelőtti énem látja, egy évvel az első rész után, akkor zokszó nélkül ráaggatnám a tökéletes jelzőt. Így “csak” a tökéletes folytatás címkét aggatom rá.

Noha a valóságban eltelt 14 esztendő, a második epizód pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első véget ért. Aknakukac felbukkan, Irdatlanék pedig lerendezik, sajnos azonban elkapni nem sikerül, miközben elég nagy pusztítást hagy maga után, ami a polgárok számára meglehetősen visszás. Így hát -igen, érezni némi Marveles áthallást- a szuperhősködést úgy ahogy van betiltják.

Hogy a bánat nem tart sokáig, arról a multimilliárdos Winston Deavor kezeskedik. Az a nagyszerű ötlete támad, hogy az egész csak egy hatalmas félreértés és az emberek sokkal jobban megértenék az egészet, ha első kézből látnák, hogy a hősök tényleg csak segítenek az embereken. Erre pedig mi lehetne alkalmasabb, mint bekamerázni Nyúlánykát és útjára engedni, hogy rendet rakjon a világban?

No persze ez okoz némi zavart az erőben, hisz Mr. Irdatlan a férfi a házban, milyen dolog az, hogy a nő lesz a “családfő”, ő pedig a gyerkőcökkel marad otthon?

Innen pedig tényleg szinte hibátlanul vezényli le Bird a filmet: kifogástalan mind az animáció, mind a történetvezérlés, nagyon finoman adagolja az aktuálpolitikai, társadalmi áthallásokat (egyenjogúság, álhírek, családmodell, és így tovább), mindössze a főellenség lett egy kissé erőtlen, de azt hiszem efölött könnyedén szemet hunyhatunk.

A Hihetetlen család második része pontosan azt a minőséget képviseli, amire hosszú évek óta vártunk és amit a Pixartól már megszokhattunk. Szinte teljesen esélytelen, hogy csalódottan távozz a moziból, így bátran mondhatom, hogy ha animációs filmre vágysz, akkor megvan a te “embered”.

Én pedig őszintén remélem, hogy Bird megtalálja azt a történetet, amit érdemesnek tart majd az elmesélésre és idővel trilógiává bővülhet a Parr család kalandja.