Vörös veréb (2018) – kritika

Rendkívül kellemetlen érzés az, amikor úgy kell távoznom a moziból, hogy becsapva érzem magam. Szó se róla, az utóbbi években hozzászoktam ehhez, a filmipar sokszor kesztyűs kézzel bánik a nézővel és mi csak addig vagyunk érdekesek, amíg kiperkáljuk a jegy árát, de akkor is. Ezt nem lehet megszokni. Vagy csak nekem nem megy?

Imádom a kémfilmeket, viszont nem különösebben rajongok Jennifer Lawrence-ért.

Nagyjából ezzel a csomaggal indultam neki a Vörös verébnek, no meg egy ízig-vérig mindent felvállaló mozi ígéretével, amit nem csak a 18-as karika sugallt, hanem az előzetes is, ami egy csapásra meghozta a kedvem Francis Lawrence filmjéhez.

Ja igen, egy villámgyors kikacsintás: szóval nincs bennem ellenszenv Lawrence kisasszony iránt, nem arról van szó, hogy kimondottan rühellném, távol álljon tőlem. Csupán azon kicsiny tábort erősítem, akik szerint egy icipicit túlságosan is túl van hypeolva mind a tehetsége, mind a szépsége.

Igen, voltak nagyon jó alakításai, ezt egy pillanatig sem vitatom, sőt elismerem.

De sokkal több olyan filmjét láttam, amiben minimum felejthető volt amit nyújtott.

Nos ennyit erről, főképp azért, mert a Vörös veréb nem miatta volt csalódás. Jennifer bőven hozta amit kellett, jól adta a szende “kislányt” és legalább ilyen emlékezetes a végzet asszonyaként. Arról pedig végképp nem tehet, hogy a projekt nem kapott egy bevállalós rendezőt – avagy a rendező nem kapott szabad kezet, hogy melyik verzió a valós, azt azt hiszem sosem fogjuk megtudni.

Főszereplőnk egy tehetséges és szépreményű orosz balerina, Dominika Egorova (Lawrence), aki a karrier mellett beteg édesanyjáról is gondoskodik. Sajnos egy sérülés kerékbe töri a pályafutását, azonban a mama kezelése egy vagyonba kerül, így Dominika lecsap az első adandó alkalomra.

Elfogadja a kormánynak dolgozó nagybácsi ajánlatát, azonban a kivitelezés katasztrofálisan sikerül, így a lány bekerül a kémnőkiképző Veréb iskolába, ahol megtanítják, hogy hogyan használja csáberejét a küldetések abszolválásához.

Első missziója pedig kis hazánkba vezet: Budapesten kell egy amerikai ügynököt behálóznia (ő Nate Nash, akit Joel Edgerton alakít), ez azonban közel sem olyan egyszerű feladat, még a megfelelő tudás birtokában sem…

Oké, a sztori nem egy Pulitzer-díjas cucc, de ezt egy kémfilmnek nemigen róhatom fel. Nem is ezzel volt a baj.

Ahogy azt már mondtam, az előzetes is egy sötét, nyers, túlfűtött mozit sugallt, amiben jön Ő, a Nő és csábít. Ezzel szemben -és ezt nem tudom szebben megfogalmazni-, gyáván nyúltak az amúgy remek alaphoz. Bujaság helyett kapunk erőszakot, brutalitást – de könyörgöm, ezt már ezerszer láttuk.

Menet közben tehát lekerült a különleges réteg a filmről és maradt egy szokványos kémfilm-váz, ami ugyan egész jól van kivitelezve (értsd: egy tucat hasonszőrűt tudsz mondani álmodból felkeltve is, de a Vörös veréb se nem rosszabb, se nem jobb azok átlagánál), de közel sem annyira jól, hogy emiatt emlékezetes maradjon.

No és így már teljesen indokolatlan a 140 perces játékidő is. Ugyan huzamosabb ideig nem untam magam, de érezhetően sok volt, a sallangokat lenyesegetve is bőven belefért volna a film 100 percbe, egyszerűen azért, mert semmi olyat nem tartogat, ami odaszögezne minket a vászon elé az újdonság erejével.

A végső konklúzió is ennyi: kaptunk egy szokványos kémfilmet, amit igazán csak a Jennifer Lawrence rajongóknak (és azoknak, akik minden kémcuccot zabálnak) tudom ajánlani, a többieknek csak annyit mondhatok, hogy egynek éppen jó, de semmi különlegeset ne várjanak tőle.

Kár, mert előzetesen sokkal több volt a Vörös verébben és vallom, hogy egy bevállalósabb direktorral (vagy stúdióval) ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.