Sajnos eddig nem volt szerencsém Daphne Du Maurier írónő 1951-ben megjelent regényéhez, sem a rá egy évre készült adaptációhoz (melyben a címszerepet Olivia de Havilland játssza), egy dolog azonban biztos: Rachel Weisz bármilyen történetet képes elvinni a hátán – akár egyedül is.
Egy borongós-esős őszi délutánon pedig mi is lehetne jobb elfoglaltság, mint egy pohár forró teával leülni egy kosztümös misztikus-dráma elé? Semmi, főleg, ha valami olyan ígéretesen kezdődik, mint az Unokatestvérem, Rachel.
Főszereplőnk az árva Philip (Sam Claflin), akit nagybátyja, Ambrose fogadott be és nevelt fel szeretetben. A fiúból időközben férfi lett, s külön életet él, amit felbolygat egy levél: nagybátyja ír neki, és Rachelről mesél, aki nem csupán az unokatestvére Philipnek, de időközben a férfi nőül is vette.
Eleinte csupa jó hírek érkeznek, de aztán egyre furcsábbak lesznek az üzenetek. Ambrose megbetegszik, és írásaiban Rachel-t gyanúsítja. Úgy hiszi, hogy a nő meg akarja őt ölni és könyörögve kéri Philipet, hogy pattanjon lóhátra és segítsen rajta.
Ő azonban elkésik. Mire odaér, a nagybátyja, fogadott apja már elhunyt. Philip bosszút esküdik, de ahogy telik az idő, a nő egyre inkább rabul ejti, mígnem egy nap ő is megbetegszik.
Noha akár végig leírhatnám a történetet, természetesen nem teszem. Kivételesen nem azért, hogy ne spoilerezzek el semmit, hanem azért, hogy ha megnézitek a filmet, akkor egy komplett élményt kapjatok. A történetnek itt ugyanis nincs akkora jelentősége, mint azt az ember elsőre gondolná-várná. No de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük sorjában, hogy milyen pozitívumokat és negatívumokat tartogatott a film számomra.
Mindenképpen a hangulattal kezdeném, mert az csillagos ötös. Nem csupán a jelmeztervezők és a színészek tettek ki magukért, a fényképezés is csodálatos, szinte érezni az ódon bútorok illatát, a széna aromáját, a birtokból áradó nyugalmat (amit aztán persze jól felkavarnak az ott élők). Aki szereti a kosztümös filmeket, már csak az atmoszféra miatt is érdemes megnéznie.
Újabb plusz pont jár a castingnak: Rachel Weisz és Sam Claflin közt tökéletesen működik a kémia (utóbbi amúgy is nagy kedvencem, persze Weisz kisasszony is rendben volt), s tekintve, hogy a történet kettejükre fókuszál, ez egy igen lényeges pont.
Idáig tehát le a kalappal. De akkor hol hibádzik a dolog?
Nos elsősorban magánál a történetnél -amiről tulajdonképpen a készítők nemigen tehetnek-. Regény formátumban bizonyára magával ragadó és kellőképpen izgalmas, de a vásznon túlságosan hosszúnak hat a játékidő (kb 100 perc) a történések tükrében.
Persze az ember nem vár akciófilmet, nem is erről van szó, az is teljesen rendjén való, hogy a játékidő tetemes részét a dialógusok teszik ki, de hiába próbálták megtölteni feszültséggel a párbeszédeket, ha maga a történet nem halad előre, ha nincs hozzá háttér.
Az alap kellően érdekes, de válaszok híján a végén úgy érezzük, hogy csak egy icipici szeletet kaptunk a tortából. Igaz, hogy az a szelet ízletes volt, de a valódi elégedettséghez túlságosan kevés. Nos nagyjából ilyen érzéseket hagy bennünk az Unokatestvérem, Rachel.
Összességében egy jó filmet láttam, ami azonban lehetett volna sokkal jobb is, ha az alaptörténethez egy picit bátrabban hozzá mernek nyúlni és jobban megtöltik feszültséggel és fordulatokkal. A kosztümös filmek szerelmeseinek azonban így is kötelező látnivaló.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!