Amerika hőskora. Az ígérete földje, ahol és amikor mindenki álma valóra válhat. De mi van akkor ha az egész csak egy hatalmas kamu, ha mindent manipulálnak és semmi sem az, aminek látszik? Milyen álmok válnak így valóra?
Nagyjából ilyen kérdéseken agyalhatott Kidman (Ron Perlman) CIA ügynök, amikor megkapta a legújabb megbízatását. Nevezetesen azt, hogy kerítse elő Stanley Kubrick-ot (őt gondolom nem kell bemutatni nektek), hogy ugyan már, forgasson egy jó kis holdra szállást, mert ő mégiscsak kirázza ezt a dolgot a kisujjából.
Ez eddig nem is tűnik túlzottan nehéz feladatnak (pláne egy CIA-s számára), de van az úgy, hogy a dolgok nem mennek simán. Emberünk ugyanis Kubrick helyett csak Jonny-ba (Rupert Grint) botlik bele, a srác pedig meglehetősen nagy slamasztikában van. A sors ugyanis úgy hozta, hogy a helyi rosszarcnak tartozik egy kisebb (nagyobb) összeggel, amelynek a ki nem fizetése súlyos következményekkel jár(na). Mit van mit tenni ilyenkor.
Ha a maffiának tartozol és szembe jön egy palimadár egy zsák pénzzel, akkor a legkevesebb, amivel tartozol magadnak az, hogy fogod és lenyúlod.
Johnny is erre az elhatározásra jut: ráveszi a lakótársát Leon-t, hogy játssza el a híres rendezőt, így megkaparintva a suskát. Itt azonban nem ér véget a történet, korántsem feddhetetlen főhőseinknek ugyanis ekkor esik le a tantusz: nem egy önjelölt űrimádó művészt nyúltak le, hanem egy könyörtelen CIA ügynököt.
Így aztán két tűz között próbálnak meg életben maradni, ami korántsem egyszerű feladat, és nagyon sok áldozatot igényel. Szó szerint.
Mivel épp a napokban végeztem a Snatch darával, így én már magabiztosan álltam neki a Moonwalkers-nek: tudtam, hogy Ruppert Grint már rég nem az a szerencsétlenkedő Ron, akinek az elmúlt években megismertük.
Nem-nem, ő kőkeményen hozza a minden lében kanál angol művész-úrifiút, úgy a Blöff sorozatban, mint ebben a filmben. Döbbenetes, hogy milyen jó látni őt ezekben a szerepekben, a Potter széria gyerekei közül felnőttként benne van a legnagyobb potenciál. A dicséretnek pedig itt még nincs vége, mert ki kell mondanom: a Moonwalkers legjobb pillanatait ő szállítja, itt most ő volt a sztár – és nem csak a neve miatt -.
Persze jól asszisztálnak hozzá a többiek: Perlman remek, mint mindig, és úgy összességében sem lehet panaszunk senkire.
Szerencsére az egész film annyira abszurd, hogy ezt a készítők is jól tudták: nem csak a szóbeszédnek (miszerint valójában sosem szálltak le a holdon), hanem saját maguknak is görbe tükröt tartottak.
A végeredmény pedig egy kellemes film lett – igen, sajnos nem több. Ennek a fő oka valahol a költségvetésben keresendő (illetve a forgatókönyvben). Sok helyütt ugyanis érezhetően spóroltak a puskaporral, ami ugyan nem bántó (film közben), de az összképen azért végül sokat ront.
Ettől függetlenül bátran ajánlom megtekintésre, főleg akkor, ha csak úgy kikapcsolnánk és néznénk valami könnyedén szórakoztatót. Arra a Moonwalkers tökéletesen megfelelő.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!