Legtöbbször rendkívül szerencsétlen húzás az, ha egy színészt beskatulyáznak. Léteznek persze ellenpéldák (említhetném többek közt Harrison Fordot), de általában karrierszempontból nincs túl jó vége a dolognak.
Van az az eshetőség, amikor valaki annyira eggyé válik a szereppel, hogy az már szinte lemoshatatlannak tűnik – nézzük például Daniel Radcliffe esetét, aki Harry Potterként nézők százmilliói számára marad felejthetetlen, alighanem örökre. De a varázslótanoncról készült széria egy minőségi darab, ha épp Daniel olyan beállítottságú, akit ez nem zavar, akkor évtizedekig büszkén mehet le a pékségbe egy kifliért, hisz a csodálók valószínűleg sosem fogynak majd el.
Aztán van az -és ebből van több-, amikor valaki elvállal egy jónak tűnő szerepet, mert látja benne, hogy gyorsan és könnyen siker lehet a vége, a fizetés is meseszerű, noha valahol mélyen, legbelül tudja, hogy ez amennyire áldás, legalább annyira átok is lesz, hisz maga az alapanyag olyan, hogy a rajongókon kívül valószínűleg mindenkitől csak az ekézést kapja majd miatta.
Ilyen volt Kristen Stewart, aki Bella Swan-ként vonul be a filmtörténelembe. Egy olyan szerepben, ahol a bárgyú arckifejezésen kívül sok mindenre nem volt szükség, arra viszont mellbevágóan sokszor.
Kristen pedig küzd és kapar. De a Bella-ból kivezető út végtelen hosszúnak tetszik, és rengeteg munkával jár.
Most már ő is jól tudja, hogy nem érte meg.
Főleg azért nem, mert Kristen korántsem rossz színésznő. Ezt bizonyította már az Alkonyat előtt és az Alkonyat után is (úgy is mondhatnám, hogy délután és éjjel). Csak ez épp senkit sem érdekel, hisz mindenhol és mindenkor a bárgyú arckifejezést keresi a szemünk: igen, ez a Stewart lány, ez csak ennyire képes. Pedig dehogy.
Kár, hogy A stylist nem az a film, amivel kitörhet a skatulyából, ezért pedig elsősorban Olivier Assayas a felelős. Nem untatnálak benneteket a film megszületésének bohókás történetével, legyen elég annyi, hogy egy villámgyorsan összedobott, hirtelen ötlet eredménye ez, és amekkora blöff lett a végeredmény, ezt nem is nagyon tudnák tagadni.
Cannes-ban kifütyülték, mellette pedig elhozta a legjobb rendezésért járó díjat. Ennél jobban nem is tudnám jellemezni a filmet.
Ez a kettősség ugyanis ránk, átlagnézőkre is jellemző. Van akinek tetszik majd az elvont stílusa, fura egyvelege (valahol egy kísértetfilm, egy álomjelenet és az Ördög Prada-t visel fura mixe), és van, akinek az effajta művészfilmtől feláll a szőr a hátán. Mindkét álláspontot meg tudom érteni, egy dolog biztos: ahogy fentebb is írtam, az egész film egy meglehetősen méretes blöff.
Főhősünk egy amerikai lány Párizsban, ő Maureen (Stewart). Amellett, hogy egy sztár ruháit hajkurássza, szabadidejében nemrég elhunyt testvérével próbál meg kapcsolatba lépni, ha pedig ez még nem lenne elég, feltűnik a színen egy titokzatos zaklató is.
Ebből pedig összeáll egy massza, ahol egy idő után már eldönthetetlen, hogy ki kivel van, ki mit miért csinál, és mi igaz, és mi az, ami csak a képzelet szüleménye. Én személy szerint sokszor jól elvagyok egy-egy művészfilmmel, kis túlzással szeretem is ezt a műfajt, de A Stylist még nekem is sok volt.
Én akartam érteni -és ezzel együtt szeretni-, ha nem is feltétlen az utolsó mozzanatáig a cselekményt, de legalább az üzenetet. Nekem nem igazán ment, de aztán lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!