Hogyan képzelünk el egy több mint 100 évet megélt idős hölgyet? Arcát barázdák tarkítják, és a szeméből már hiányzik a lelkes, fiatalos csillogás, mégis valamilyen megfoghatatlan derű lengi körül, ahogyan a régi idők divatja szerint berendezett lakásában a falakat borító képekről gyermekei és unokái mosolyognak vissza rá, majd utolsó napjai közeledtével támogatóan fogják közre.
Brünhilde Promsel 1911-ben született és 2017 januárjában hunyt el. 1942-1945 között Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminiszterének titkárnőjeként dolgozott. Sosem házasodott meg és nem született gyermeke sem. Nem maradt utána más, mint 30 órányi videóinterjú, amiben fiatalságának azt a pár évét próbálja meg rekonstruálni, amely aztán az egész életét meghatározta, ami miatt még 103 évesen is visszatért fiatalkori önmagához.
Az Egy német sors ennek a felvételnek az összefoglalója, egyben Brünhilde Promsel monológja. A mesélő egyenesen hozzánk, nézőkhöz beszél. A kamera egészen közel visz minket, már-már kellemetlenül közel, így nem tudunk elmenekülni a történet elől.
Az elbeszélést egy-egy archív felvétellel, vagy egy agyafúrtan szörnyű Goebbels-idézettel szakítják meg az alkotók.
A játékidő második felében talán a szükségesnél is gyakrabban élnek ezzel az eszközzel, de kétség kívül ez adja a film dinamikáját. Minden felvétel esetében megjelenítik, hogy ki és mikor készítette a felvételt, ami látszólagos didaktikussága ellenére igen hasznos. Az 1944-45-ben készült, a faji egyenlőséget hirdető, amerikai, náciellenes propagandafilmek kifejezetten furcsa színben tűnnek fel annak tudatában, hogy a faji szegregációt támogató törvények ezt követően is még évekig hatályban voltak az Egyesült Államok területén.
A 2. világháborút követően rengeteg film készült a Holokauszt áldozatairól, és az egyértelműen felelősségre vonható elkövetőkről. Kevés szó esett azonban azokról az emberekről, akik közvetve járultak hozzá a háború szörnyűségeihez, mert gondolkodás nélkül hajtották végre a parancsokat, és nem tettek semmit a látszólagos igazságtalanság ellenére sem. Tetteik és gondolkodásuk megértése hatalmas jelentőséggel bír, hiszen ők azok, akik túlélték a háborút, akik aztán felnevelték a következő generációt és tudatosan vagy tudat alatt átadták tapasztalataikat, ezzel hozzájárulva napjaink társadalmának kialakításához.
A film nagyszerűsége abban rejlik, hogy Promsel helyzetébe is könnyedén bele tudunk helyezkedni: csak élni akart, és közben építette a karrierjét. Engedelmeskedett és nem kérdezett, ahogyan azt az I. világháborút megélt szülei tanították neki.
A varsói gettóról és a koncentrációs táborokról bevágott felvételek azonban időről-időre kijózanító pofonként szolgálnak, mert minden logikus magyarázat ellenére a tények akkor is tények maradnak.
Könnyű lenne ítéletet mondani mesélőnk felett a történelem ismeretében és számos pszichológiai, filozófiai elemzés tudatában. Végső soron azonban saját magunknak kell megválaszolnunk a kérdést ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel állíthassuk, mi máshogy cselekedtünk volna: 70 év elteltével a napi teendők rengetegében mi vajon elgondolkozunk-e a megélhetést, státuszt és karrierlehetőséget biztosító munkahelyeink társadalomra és környezetünkre gyakorolt hatásáról, vagy mi is egy üvegbúra alatt ülünk, ami miatt a következő nemzedék minket is tettestársként tart majd számon?
Az Egy német sors fontos és komplex morális kérdéseket feszegető dokumentumfilm, ami akciódús jelenetek hiányában is képes fenntartani az érdeklődést. Gondolkodásra, kérdések megfogalmazására készteti a nézőt, ami a múltunk és jelenünk fényében talán az egyik legfontosabb kihívás.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!