Ez a minisorozat két meleg férfi kapcsolatáról szól. Minden sallang és kendőzés nélkül, és minden ostoba, Hollywoodban kötelezővé vált poén és vicc nélkül. De vajon milyen kémia szükséges ahhoz, hogy hiteles legyen az intimitás két férfi színész között?
Két nő közti ágyjelenet filmen ma már teljesen természetes. Ha jó filmről van szó, akkor általában valami sorsfordító eseményt, fontos pillanatot jelent (Fekete hattyú, Rekviem egy álomért), ha rossz filmről, akkor pedig csak vizuális figyelemelterelésként szolgál (Vad vágyak).
A London Spy-ban Ben Whishaw Dannyt, a meleg fiút alakítja, aki két kézzel habzsolja az élvezeteket, épp azért, mert benne minden romokban hever. Egyik hajnalról a másik éjszakára él. Ismeri a szakadék szélét. Egy reggel találkozik Alexszel (Edward Holcroft), akiről később kiderül, hogy a brit hírszerzés (MI6) ügynöke. Ennyit lehet erről a sorozatról spoiler nélkül beszélni…
Ez a sorozat a népmesék alapjából táplálkozik: igazi felnőtté válásos történet. Az első részben megismert zilált, tinédzser fiúból az ötödik részre egy rendezett külsejű, felelősségteljes férfi lesz. Tudja, pontosabban megtanulja, hogy a tetteinek következményei vannak, ennek a tudásnak a birtokában indul mindig újra, kel fel mindig újra. A felnövésnek ezen a göröngyös, sárga köves útján Alex indítja el, közvetve és közvetlenül is.
A sorozat címe becsapós lehet, de akik azt várják, hogy a Lánchíd helyett most a Tower Bridge-en fognak emberek szaladgálni, azok kimaradtak abból a hódításból, amit a John le Carré-regények hoztak a filmvilágba. Bár a London Spy nem az ő története, de tökéletesen felfedezhető a hatása Tom Rob Smith forgatókönyvén.
Ez a sorozat mindenesetre nem kémtörténet, az csak egy mellékes szál. Itt a legfontosabb Danny tragédiája, aminek hatására Danny utánajár Alex múltjának. Nem hagyja annyiban a kialakult helyzetet, és egy régi barátjával, Scottie-val (Jim Broadbent) elkezdenek nyomozni a hírszerző ügynökségek után.
A sorozat meghatározó részében emberek különböző szobákban beszélgetnek, de valaki és valami mindig állandó: Ben Whishaw és az ő zsenialitása. Ő ma már hivatalosan is korosztálya egyik legjobb színészének számít. Bármihez ér, annak nem lehet rossz vége.
Minden apró mozdulatával többet mond el a karakteréről, és láttatni engedi a felnövés fázisait. De – és ez az igazi, áldott tehetség – marad titka.
Nem fedi fel, nem beszél róla, nem is tudatosan, csak egyszerűen hátul a kisagyban tartogatja. Ilyen a szüleivel való kapcsolata. Az öt rész egyik legfeszültebb jelenete, tökéletes színészi játékkal. Tűpontosan és pengeélesen kimondott mondatokkal.
Edward Holcroft leginkább csak néma jeleneteket kap, visszaemlékezés formájában. De nagyon szépen formálja a kisfiút, akinek minden új a világban, a saját érzései közt is most fedezi fel az utat, sőt azt is, hogy egyáltalán vannak érzései. Nagyon izgalmas párt alkotnak Whishaw-val. Hibátlanul működik a kémia közöttük. Ez leginkább az említett ágyjelenetben látszik.
Danny apapótléka, a mackós, egykori kém, Scottie szintén meleg, így a fiú mellett tud lenni, és tökéletesen érti, mi zajlik benne. De tapasztaltabb a „viccek világában”, ezért tud igazán segíteni neki. Jim Broadbent hozza a szokásos formáját, megtoldva a sok elnyomott fájdalommal, ami a munkájában érte – az ő idejében végképp nem fogadták el a melegeket a titkosszolgálat kötelékében. Nagyszerű pillanatokat és labdákat ad fel Whishaw-nak.
Gyönyörű az a féltés és szeretet, ami Scottie minden pillantásából a fiúra száll.
Alex anyja, Frances az utolsókig kitart kimértsége, hűvössége mellett, de végül őt is „feltüzeli” Danny. Charlotte Rampling olyan anyát alakít, akit senki nem szeretne magának. Hideg szeme és vékony ajka mindent elmond a karakterről, ő maga alig kell, bármit is játsszon, azt viszont pontosan teszi.
Ebből a dicséretáradatból egyértelműen következik, hogy maga a rendező, Jakob Verbruggen, biztosan irányítja színészeit, akik láthatóan megadják magukat neki. Verbruggen ért a sorozatok rendezéséhez, hiszen 2004 óta szinte folyamatosan dolgozik, és 12 év alatt csak két önálló filmet készített. A többi mind olyan sorozatok epizódjai, mint A híd, a Hajsza vagy a Kártyavár. Jó ütemben adagoltatja az információt a színészekkel, és szépen rímeltet egymásra akár különböző részben szereplő pillanatokat is.
Amiről mindenképp szólni kell, az a sorozat képi világa. Olyan berendezéseket és képeket alkotnak, amik megszólalnak. Csak egy példa erre az első részben szereplő fürdőszoba. Pontosan elmeséli, kik laknak itt, milyen anyagi helyzetűek, milyen gondjaik vannak, anélkül, hogy ezt a karakterek szájába kéne adni.
Az újabb sorozatok egyik legnagyobb erénye, ami miatt a filmes minőséggel vetekednek, az operatőri munka. Laurie Rose belehelyezi a nézőt a sorozat világába, csupán annyival, hogy a fény-árnyék játékot többször használja, mint azt szokás. Egy pillanat, mikor én magam lenyűgözve ültem, a HIV-teszt készítésének jelenete. Öt percig tartják egy felvételben szépen ritmizált jelenet – egészen addig a pillanatig, amíg a kamera bele nem néz a tükörbe. Akkor pedig az ember azonnal megérti, mit jelent az: ott lenni a jelenetben.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!