Vén rókák (2017) – kritika

Tud-e elég lenni, ha fogod Hollywood élő legendáit, belepakolod őket egy filmbe és javarészt rájuk bízod a munkát? A tehetség, a rutin, meg az évek triójának eredménye a Vén rókák, ami egy icipici odafigyeléssel és merészséggel akár kultfilm is lehetne – de nem lett.

Na nem kell megijedni, szó sincs arról, hogy én most nekiállok és módszeresen darabjaira szedem az egészet, egyfelől nem érdemli meg, másfelől pedig kár is lenne tagadnom, hogy milyen jól szórakoztam.

Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy én szeretem a vén rókák filmjeit, még a Last Vegason is elmulattam, pedig majdnem kivitte a szemem Dougles vakító fogsora. Nos annál a Vén rókák sokkal minőségibb komédia lett, néhol keserédes – de csak épp annyira amennyire kell -, néhol szarkasztikus, többször leplezetlenül őszinte, de egyik érzelmi vonulat sem ment a humor forrására.

Az, hogy ez az egyveleg jól tudott működni, abban kétségkívül nagy szerepe volt Zach Braff-nak, aki John Dorian-ként már egy életre belopta magát a nézők szívébe, de ami engem illet, én inkább a Garden State miatt imádom őt, ott bebizonyította, hogy író-rendezőként ha lehet még sokkal jobb, mint színészként.

Persze könnyű dolga volt, ehhez nem fér kétség: Morgan Freeman, Michael Caine és Alan Arkin elvégezték a munka oroszlánrészét.

A nyolcvanas éveiket taposó trió (na jó Morgan Freeman-nek még van pár hónapja az évfordulóig) nagy zűrbe keveredik: a bank rendesen kitol velük, és ők ezt -megannyi sorstársukhoz hasonlatosan- tétlenül kellene, hogy végignézzék. De ebben a korban már nemigen van veszítenivalója az embernek, erre hamar rájön Willie, Joe és Albert is, úgyhogy elhatározzák: velük aztán nem lehet szórakozni, kirámolják azt a bankot.

Innentől pedig már minden megy a maga megszokott útján, pontosan úgy, ahogy azt egy ilyen filmtől elvárnánk. A legnagyobb szívfájdalmam pedig pont ez: persze nem vártam én akcióorgiát, de azt igen, hogy egy picit bátrabban nyúlnak a témához és mernek olyan elemeket, húzásokat belevinni, ami okoz némi meglepetést.

De nem így történt, a Vén rókák végig abban a mederben csordogál, amit tőle elvárunk: rengeteg élcelődés, piszkálódás, zsörtölődés, grumpyskodás, jó néhány helyzetkomikum (amelyek nagy része remekül működik), és némi dráma, de csak nagyon finoman adagolva (meg sem közelíti az eredeti 1979-es Öreg rókák, nem vén rókák szintjét).

Mégis: a film működik. Nem fogjuk sokszor emlegetni, sem annyiszor újranézni, mint a Grumpy Old Men-t, de végig lekötött és szórakoztatott.

Az pedig, hogy ilyen sztárparádét láthattam (mert a mellékszereplők sem akárkik ám, Christopher Lloyd, vagy épp a még mindig gyönyörű Ann-Margret is felbukkan) csak hab a tortán.

Ha egy kellemes kikapcsolódásra vágysz, ha otthon hagynád a gondokat, de nincs kedved a Power Rangers-hez, vagy a keményvonalas drámákhoz, nyugodtan válts jegyet a Going in Style-ra, nem fogod megbánni.

[fb_button]